pank
pank
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Menü
 
Dumájjá
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
A magyar punk története

Pozsonyi Ádám: "A Lenin-szobor helyén egy bombatölcsér tátong" A magyar punk története

Bevezető szöveg:Ez a teljes könyv.Nem a sok oldalon fellelhető részlet.Nagyon sokat vesződtem vele még megtaláltam és olvasható képessé alakítottam szóval kérlek NE MÁSOLD LE!Még az elején leszögezem, hogy nem mindenben értek egyet Bucóval, de nagyon jó könyv, érdemes elolvasni.

 

 

 


Tartalomjegyzék:


Első zenekarom


Ki kit ismer?


Én a punk

 

A fűző milyenségéről


A nadrág felhajtásáról


A taréjról, mint olyanról


Történet arról, hogyan lettem félreértés

áldozata egy kockás ingből kifolyólag

 

Hogyan vállaltuk el a zuglói pártház patronálását
s végül mi sült ki belőle?
>

Bonyodalmak jelszavak körül

 

Történet arról, hogyan jutott be Ede jegy nélkül

a Petőfi Csarnok területére

 

A Fater Klub


Muter Klub


Éhes ingovány


Hogyan indultunk el a világhír felé ?

 

Epilógus


A magyar punk története


1984-87

 


Dalszövegek


„A Lenin-szobor helyén

bombatölcsér tátong

Eltűnnek már lassan

a gyermekkori álmok"


Kisangyal: Szebb jövő


Előzmények

1969-ben születtem.

Ezen egyszerű oknál fogva a kezdeteknél – merőben biológiai körülmények összejátszásának eredményeképpen – úgyszólván teljesesen lehetetlen volt részt vennem. Nem is igen voltam tisztában azzal, hogy mily történelmi időknek va­gyok hiteles tanúja, hisz miközben 1980-ban, a zuglói Kas­sák Klubban az URH lépett fel esténként, én többedmagam­mal, mint egyszerű napközis jártam ugyanebbe az intéz­ménybe délutánonként néptáncozni. Nemigen volt fogalmam az itt lezajló nagy horderejű eseményekről. azonban valamit mégiscsak elkaphattam az idők szeléből, hisz arra még ma is határozottan emlékszem, hogy például nem voltam hajlandó megfogni a lányok kezét. Valószínűleg lázadásból. Végül is hazazavartak. Ez a bennem bujkáló ösztön azután egy életre meghatározta a sorsomat.

Az általános iskola alsó tagozatainak sikeres elvégzése után akarva – nem akarva - felső tagozatba kerültem.

Tizenévesen az átlag hülyegyerek rögtön vagánynak érzi magát, és azt hiszi, hogy ezt a külvilág számára minden­áron, sőt lépten-nyomon bizonyítania kell. Ezért ennek eléré­sére sajátságos magatartásformákat vesz fel; példának okáért: köpköd, csúnya kifejezéseket használ vagy bandát alakít. La­kótelepünkön van egy baráti társaság. mely szintén ilyen bandából nőtte ki magát. Eleinte kerékpárral mentek körbe­körbe a panelházak körül, majd mikor kissé idősebbek – te­hát vagányabbak – lettek, már motorral cselekedték ugyanezt. A napokban láttam a bandát. Kocsit mostak. Együtt, mint ré­gen...

No, de vissza a kezdetekhez.

,A vagányság első számú és legnépszerűbb ismertető­jegye az együttes. Az együttest ki lehet írni a padra, az isko­laköpenyre. Lehet róla jól informáltan társalogni, esetleg ez ügyből kifolyólag társunkat bántalmazni, az én időmben amikor a felső tagozatba iártam. a legnépszerűbb divat az

úgynevezett csöves volt. A fiatalok az iskolába – ki tudja, mi okból – tarisznyával jártak, s erre a sajátságos tanszertároló eszközre golyóstollal együttes neveket írogattak fel. Ezt, úgy látszik, fontosnak érezték, majd a szünetben összegyűltek, és furcsa dolgokat hangoztattak:

– Én Karthágós fej vagyok! - mondta egy csúnya kisfiú. – Hm, én meg Ricsés fej! – mondta egy még csúnyább. – Igen? Na hát én meg Hobós fej! – jelentette ki büsz­kén hetvenkedve a harmadik, aki ráadásul még görnyedten is állt.

Ezen én, meg egynémely barátom – akik kívülállók voltunk – nagyon elcsodálkoztunk, de megtetszett a dolog. Lázadók lévén elhatároztuk, hogy mi is „fejek leszünk, ám valami olyasfélék, ami az átlag fiatalok kőzött abszolút nem népszerű, ezáltal hülyének néznek, és így lázadó igényeink­nek és kívülállásunknak érvényt szerzünk.

Figyeltünk, tájékozódtunk, nyitva tartottuk a sze­münket...

Egy nap aztán kiálltam az osztály közepére, lábamat szétvetve, kezemmel hanyagul a tanári asztalra támaszkodva, magabiztos hangon kijelentettem:

– Én Kalákás fej vagyok!

Dermedt, néma csend. A tekintetek a teremben ijed­ten kapcsolódtak össze, majd egy darabig senki sem mert megszólalni. A légy zümmögését is hallani lehetett. A néma­ságot kihasználva két barátom" (Péter és a Szomszéd csávó; társaim a kívülállásban) mellém sorakozott, majd sorban ki­jelentették:

– Én Vadrózsás fej vagyok!

– No, hát én meg 100 Folk Celsiusos! Azzal körül sem pillantva elhagytuk a termet.

Ez a lázadó világszemlélet aztán az évek folyamán nemhogy alábbhagyott volna, hanem még szélsőségesebb mé­reteket öltött.

Mint említettem, a fiatalok különös és furcsa szokásait - mint kívülállók – nagy érdeklődéssel szemléltük, szinte na­gyító alá véve a jelenségeket, mint holmi tudós a szokatlan rovarfajtát.

Megfigyeltük többek között azt is, hogy embertársaink igen nagy jelentőséget tulajdonítanak bizonyos ruhadarabok­nak, illetve öltözködési szokásoknak, és rájöttünk arra is, hogy ezeket valamilyen módon kapcsolatba hozzák a zenei ízlésükkel. Ezen nagyon elcsodálkoztunk. Ám még nem ért véget számunkra a meglepetések sorozata, mert az emberi butaság eme vizsgálata közben azt tapasztaltuk, hogy em­bertársaink ruhatárukat, és ezzel valójában ízlésüket és gon­dolkodásmódjukat igen gyakran cserélik, s általában nem önálló megfontolás alapján, hanem azon egyszerű oknál fog­va, hogy az adott pillanatban a többi is ezt teszi. Fiatalok lé­vén (10-11 évesek lehettünk ez idő tájt) nemigen fogtunk bele a divat, illetve az emberek irányíthatóságának mélységein fi­lozofálni, ellenben a tettek embere – és természetesen láza­dók – lévén elhatároztuk, hogy forradalmasítjuk az öltözködé­si kultúrát, teszem azt, egy olyasféle viselettel, amin minden­ki felháborodik, hülyének néz, s ezáltal lázadó igényeinknek és kívülállásunknak érvényt szerzünk (lásd, mint fentebb).

Megalakítottuk tehát a Szomszéd csávóval a Zacskóslábú Csoportot, amely szerintem máig a legegyedibb az úgynevezett „kívülálló öltözködési szokások között. A zacskóslábúság abban nyilvánult meg, hogy a Zacskóslábú az utcán közlekedve, a magánéletben, illetve a hivatali munká­ban (mellesleg egy vérbeli Zacskóslábú nem dolgozik, mert megalázónak tartja), köteles mind a két lábára és a fejére egy­egy nejlonzacskót felhúzni, abban járni-kelni, s közben öntu­datosan viselkedni, s egyáltalán azt a benyomást kelteni, hogy a Zacskóslábú, mint olyan, különb embertársainál. Szi­gorú szabályok voltak arra nézve is, hogy milyen zacskót al­kalmazhat, aki tagja a mozgalomnak. Lábra kizárólag Cent­rumos és Skála-Coopos zacskó volt húzható, a fejre legjobban ajánlott a Röltex-Rózsi emblémával ellátott termék, vagy esetleg – végszükség esetére – Domusos. Megvetés járt osz­tályrészül annak a Zacskóslábúnak, aki holmi alantas Ápisz

feliratúval mutatkozott. Az ilyet, mivel lejáratta a mozgalmat, indokolt esetben a tagok ki is zárhatták. Ünnepi alkalmakra - például: tanévvége, zacskóslábúság alakulásának évfordulója – engedélyezhető volt a Marlboro feliratú szatyor is.

A mozgalom sajnos nemigen tudott jelentős tömegü bázist maga mögé állítani, pedig szokásai semmivel sem vol­tak ésszerűtlenebbek bármely más ellenkultúra hasonlóan értelmetlen és nevetséges jelképrendszerénél.

Mindenesetre sajnálatos tény, hogy mozgalmunk fénykorában, virágzásának csúcspontján is mindössze két főt számlált.

Azt már említettem, hogy lázadó szellemiségü ember vagyok. arról azonban még nem beszéltem, hogy a családom milyen hagyományokra tekinthet vissza ezen a területen. Ál­lítólag már a dédapám is mindig háborgott valami ellen. Hogy pontosan mi volt a baja, azt sajnos nem őrizte meg a családi krónika, azonban hallottam különféle visszaemlékezésekből, hogy jártában-keltében odament az utcán idegen emberek­hez, megállt mellettük és elkezdett elégedetlenkedni a fülük­be:    '

– No, hiszen majd meglátja kend! – morogta vészjósló­an az illetőknek dédapám, s hozzá még csikorgatta is a fogát.

– Nem lesz ennek jó vége! – ígérgette, majd összeszo­rított öklét az ég felé emelve magában dörmögve elballagott.

Nagyapám már valódi lázadó volt. Amikor 1918-ban a csehek hadsereggel jöttek az észak-magyarországi területek elfoglalására, akkor ő ott fellázadt, és valami három darab csendörrel (ha igazat szól az tsajádi krónika) több napig védte Szobot a betolakodóktól. Mindenestre valami mindenképpen történt, mert később – ez ügyből kifolyólag – nagyapámat ezüst vitézségi éremmel tüntették ki.

Anyám is igen lázadó volt. Negyven évig ellenállt Ká­dár Jánosnak. A nyitott konyhaablakban, az egész lakótelep füle hallatára bömböltette a Szabad Európa Rádiót, és akár­mennyire is forszírozta a diktatúra, nem volt hajlandó belépni a pártba.

Őseimnek fentebb vázolt radikális életszemlélete je­lentősen hozzájárult világnézetem kialakulásához, míg végül is a nyolcadik osztályban szembeszálltam a vezetéssel.

Az iskolai tanórák, részemről, a hatalommal való pac­kázásból, illetve államellenes cselekedetekből álltak. Kémia­füzetem komoly fegyvertény volt. Csak ültem a padban és al­kottam. Ami információ a fülembe jutott a dörülöttem folyó homályos duruzsolásból, azt nyomban képi formára alakítot­tam, és belevittem alkotásaimba. Például megütötte a fülemet a következő mondat, miszerint: „A timföldet a Szovjetunióban gyártják."

Olyan volt ez énnekem, mint csataménnek a kürt sza­va. Szemem felcsillant, arcomon megjelentek a hatalommal szembeni dac és lázadás nemes vonásai, s miközben szám gúnyos mosolyra torzult, kezem magától indult hősi tetteket végrehajtani, és ezen kijelentő mondat fűzetem lapjain kétol­dalas freskó képében realizálódott. Az „O" betük helyén két büszke vörös csillag díszelgett, az „S" betű természetesen sarló-kalapáccsá módosult, a mondat végén pedig Mars ro­hangált kezében a Tőkével. Mondanom sem kell, hogy eme csodaszépen kidolgozott oldalakon kémiának, vagy bármiféle más órai munkának természetesen nem maradt hely. Ma sem értem, miért nem buktam meg ebből a tárgyból.

Ez az ellenzékiség lett végül is az összekötőkapocs kőztem és a punk között. A punkról ugyanis itt még nem volt szó, hisz bármiféle rockzenétől arisztokratikus gőggel zár­kóztam el, az államhatalmat azonban abban az időben már nagyon nem szerettem, s midőn a Dózsa György Gimnázium­ban megkezdtem középiskolai tanulmányaimat, a fent neve­zett intézmény egy meggyőződéses ellenzékit fogadhatott ta­nulóinak sorába.

Annyira nem kedveltem a kommunistákat, a rend­szert, meg mindent, ami ezekkel kapcsolatos, hogy lelkesen kapkodtam bármi után, ami csúnya jelzövei illette gyűlöletem célpontjait. Ha valaki a folyosón szidalmazta a szovjet állam­főt, mögé álltam és bátorító megjegyzésekkel bíztattam tevé­kenységének folytatására. Ha fülembe jutott, hogy padtár­samnak nem tetszett az előző esti szovjet film – mosolyogva és elismerően pillantottam rá, egész napra mellészegődtem, az ebédlőtől egészen hazáig, közben le nem vettem róla a tekin­tetemet, egyfolytában mosolyogtam, s szememben az üldözött másként gondolkodók baráti sorsközösségének melege izzott.

Az egyik reggel – 1983 őszén jártunk – iskolatársam, bizonyos M. Sándor nevezetü tanuló, titokzatos arccal jött be az első órára. Láthatólag nem figyelt, csak ült magába mé­lyedve, néha gőgösen körbepillantott a jelenlevő tanulókon, majd megvetően hümmögött egypárat. Láthatóan büszke volt valamire. Iskola után elhívott, hogy látogassam meg, mert mutatni akar valamit.

– El tudom képzelni, mi lehet... – dünnyögtem Tólénye­sen már Sanyi barátomék lakásán, mikor láttam, hogy a magnetofonkészülék csatlakozóját dugdossa, és a kazetták kőzött turkál csillogó szemmel. Nem nagyon osztoztam lelke­sedésében, s már előre felvettem az olyan ember arckifejezés­ét, aki a türéshatár végén jár és már nem sokáig bírja a szen­vedést. Bíztam benne ugyanis, hogy ez megkímél majd a vár­hatóan kellőképpen szintalatti kultúrmocsok túlontúl hos­szúra nyúló élvezetétől. A készülékből először tompa zörejek hallatszottak, majd egy hang a következőket közölte röviden:

„1982. Íme eljött az újesztendő. Be van tiltva mind a kettő. Hölgyeim és uraim, az ETA vonósnégyes. Anarchia!"

Az utolsó szó visszhangzott még egy darabig, úgy lát­szik ez volt a legfontosabb az előbbi mondatból, majd újra kezdődtek a fentebb említett tompa zörejek. Kisvártatva az iménti durva hang tulajdonosa megkezdte műsorát:


,Fölfordulás, anarchia

Az egész világ egy nagy hiba

 A példa mindig bizonyitja,

Ha dúlunk téged. anarchia!

 

Vagy vörös vagy , vagy fehér,

Az utcákon folyik a vér.

Oroszország, Amerika

Egy nagy picsa, anarchia!"

 

Hát így kerültem én kapcsolatba a punkkal. A kazet­tán az ETA nevezetű zenekar félórás időtartamú műsora, il­letve a CPg „Erdős Péter"című dala szerepelt. Mindezt persze akkor nem tudtam, a szövegeket sem értettem mindenhol, a zene, mint olyan, fel sem tűnt, hogy egyáltalán szerepet ját­szik a zúgás előidézésében, csak az volt számomra nyilván­való, hogy itt igen erőteljes másként-gondolkodásról van szó.

A kazettát természetesen rögtőn hazavittem és kellő­képpen kiélveztem. A zene persze nem tetszett eleinte, de efölött könnyedén átsiklottam, hisz a műsorban szó volt te­lefonlehallgatásról, Sztálinról, Ceaucescuról (őrá különös­képpen haragudtam), és hallható volt egy „Munkát, kenye­ret!" című műsorszám, amiből jóformán csak ezt a refrénként visszatérő sort tudtam kisilabizálni, tehát csupa olyan téma­kör, amit egy lázadó ellenzékinek illik hallgatnia, ha tetszik, ha nem. Legalábbis én ezt akkoriban valahogy így gondoltam. Fejemben hamar összeállt a képlet: punk = rendszerellenes­ség. Eleinte ugyan egy kissé zavart az a mellékkörülmény, hogy ha a punk Angliában alakult ki, akkor mi a fenét akar­nak azok ott lázadozni, amikor náluk nincs is kommuniz­mus?! De hamar elhessegettem magamtól ezt a kellemetlen gondolatot, s attól a pillanattól kezdve öntudatosan készül­tem a punk élethivatás betöltésére.

Azután, ahogy később szélesebb rálátással szemléltem a dolgokat, lassanként rájöttem, hogy itt azért nem csak erről van szó.

Első zenekarom

 

 


Tudsz három akkordot, alapíts együttest! – hangzott el a jelszó 1976-ban Londonban, és Mark Perry, a Sniffin' Glue nevezetü fanzinban be is mutatta eme kellékeket, melynek tudománya, úgy gondolta, elegendő egy amatőr punk-zenekar számára az induláshoz.

Mi ketten a Szomszéd csávóval, 1983-ban Budapes­ten, nem rendelkeztünk az efféle gyerekes, dicsekvésre al­kalmat adó cicomákkal, mint akár egyetlen akkord ismerete, viszont mindenáron ki akartuk fejezni elégedetlenségünket a dolgok állásával szemben, ezért zenekar alakítása mellett döntöttünk. A formáció rövid tűnődés után az AVO nevet vette fel,


(A forrmáeió alkalmazottjaként Bazsalikom kampány. illetve Révész Sándor Ellen­propaganda Osztály néven is próbált,  mivel Szomszéd csávó határozottan meg volt róla győződvee. hogy a Piramis volt énekesének „Nem tudtam. Hogy így fáj” című dala azért folyik lassan már a csapból is, mert biztos a Párt áll mögötte. )

 

mivel oly elnevezést óhajtottunk adni a társulásnak. melyen mindenki felháborodik, hülyének néz, és így lázadó igényeinknek és kívülállásunknak érvényt szerzünk (lásd, mint pár lappal előrébb). Egyébként is az uralmon lévő ha­talmat akartuk kigúnyolni, s ehhez a cselekedethez az AVO név pompásan megfelelt.

Az együttes később, 1984 tavaszától, Magyar Királyi Tűzoltózenekar (MKT) néven sértegette a diktatúrát. mely – bár minden erőnket latba vetettük – nem kívánt változtatni elnyomó politikáján.

Mindettől függetlenül amit csináltunk, forradalmian új volt. Aki mai füllel belehallgat a fennmaradt felvételekbe, el­csodálkozhat azon. hogy lehetett, hogy valami ennyire meg­előzze a korát. A zene egyszerű, monoton és primitív. Harmo­nizálásnak nyoma sem volt sehol, de pontosan ettől volt szo­katlan és újszerü. A zenei váltások disszonánsak voltak, és egyáltalán nem illettek a pár másodperccel korábbi dallam­hoz. Az énekes – általában Szomszéd csávó (Samodai Tamás)

énekelt, én gitároztam és egy barátunk dobolt – természete­sen nem tudott énekelni, csak mondta, mondta a szöveget megállás nélkül, egészen addig, amíg véget nem ért a szám. Refrének nem voltak. A szövegvilág is újszerű volt. Szidta persze a rendszert, a kommunizmust, ez természetes – egy '80-as évek eleji punk-zenekartól ezt el is várta az ember -, de kifejezetten közép-európai, sőt magyar látószögből szemlélt mindent. Mellesleg a kísérleti hangzás titka rendkívül egy­szerű.

Fogalmunk sem volt a zenélés szabályairól, hiszen semennyire sem tudtunk zenélni, így viszont sikeresen elke­rültük a sablonos megoldásokat, s olyan ötleteket al calmaz­tunk, ami egy iskolázott, tehát valamilyen irányba már befo­lyásolt zenésznek soha eszébe nem jutott volna. Minden el­fogultság nélkül állíthatom, hogyha az idő tájt nem 16 éves kisfiúk lettünk volna, és legalább egyszer fel is lépünk, ma már legendák lennénk. De hát nemigen gondoltunk mi a fellépésre.

A zenekar halálát végül is a profizmus okozta, ez az örök ellenség, mely sírját ássa minden egyéni gondolatnak. Az történt ugyanis, hogy 1985 nyarán megismerkedtünk a gitártudással.

Ez a sajátos esztétikai fogalom egy Bánki Gábor neve­zetű, göndör hajú kisfiú képében jelentkezett. Zenei ízlésünk nem volt egészen ugyanaz, hisz mi akkortájt a The Strang­lers-ért és a Dead Kennedys-ért lelkesedtünk, ő viszont még jóval konzervatívabb volt ilyen téren, mégis pillanatokon belül bevettük a zenekar tagjainak sorába. Bánki sikerének titka az A" akkord volt, melynek létrehozásában jelentős mértékű jártassággal rendelkezett. Attól a pillanattól kezdve egy jó darabig határtalan lelkesedéssel gyártottuk a közép­szerűbbnél középszerübb sablonokat, az elcsépelt betéteket. Egy célunk volt mindössze: úgy megszólalni, ahogy az egy ,igazi" együtteshez illik, tehát akkordokkal, refrénekkel, szó­lókkal.

 

Ki kit ismer?

Történetünk idején a honi punk-színtér kísértetiesen emlékeztetett egy Mikszáth-korabeli vármegyei hivatalnok­testületre. Thurócz vármegyébe bejutni főszolgabírónak, vagy bekerülni egy ismertebb punk-bandába; nos, protekció nél­kül mindez egyaránt lehetetlen vállalkozásnak tűnt.

A leendő lázadó a hőn áhított cél érdekében tehát megpróbálkozott ajánlásokra hivatkozni. Ezek az ajánlások persze különféle szinteken mozogtak, ezért a hatásuk is eltérő volt. Például egy punk-társaság valamelyik egyszerű,

"mezei" tagját ismerni gyakran kevés volt az üdvösséghez. Az ilyenből gyakran hármat, négyet is fel kellett mutatni.

Nagyobb súllyal estek latba a "régi arcok”. Egy vérbeli, eredeti régi arc ismerete már nagyban egyengette a leendő kívülálló célját a befogadás felé. A régi arcok megmérettetése megegyezett a patinás borokéval. Az ifjú punk-jelölt oly gő­gösen vágta oda: Nekem haverom a Diana, aki már '81 óta nyomul"; mintha grófi társaságban hanyagul hencegne egy 1722-es évjáratú, Rákóczi-korabeli Tokaji aszúval.

Legjobb protekciónak természetesen az együttes tagok számítottak. Egy effajta mondat: Nekem cimborám az Elhá­rítás énekese". vagy: Minden szombaton együtt iszogatok a T-34 basszusgitárosával"; garantált tiszteletet ébresztett.

Akadtak persze bohó túlzók is, akik néha abba a hi­bába estek, hogy hencegő állításaikat a tények sajnálatos hi­ánya folytán a képzelet szabad szárnyalásával egészítették ki. Az ilyesmi néha bejött, néha nem. Az utóbbi gyakran kelle­metlen következményekkel járt.

Tanúja voltam egy ilyen esetnek. 1986 nyarán történt a Vörösmarty-téren. Nagy társaság volt, és éppen feszült volt a hangulat, ugyanis néhány közepesen régi arc nehezmé­nyezte, hogy holmi nyikhajok (New punkok) szennyezik a le­vegőt a szakmában tisztességben megőszült lázadók környe­zetében.

 

 


Forr a levegő. Az ifjoncok megveretése már esedékes volt, amikor az egyik nyikhaj azzal próbált kibújni a testi fenyítés egyre reálisabb veszély alól, hogy nevekkel kezdett dobálózni:

– Nekem haverom a Patkány!

Állítását kétkedő moraj és hümmögés kísérte. Némileg jogosan, hisz csak abban az évjáratban és csakis Pesten kö­rülbelül tizenöt Patkányt tartottak nyílván. Patkányból túl nagy volt a kínálat, így a kereskedelem őrök tőrvénye szerint árfolyama meglehetősen alacsonyan szárnyalt.

Érezte ezt az ifjonc is, ezért újra támadásba lendült:

– És a Felszab-téri kopaszokat is ismerem!

Ennek már némileg több foganatja volt, bár a hitetlen­kedés bántó mellékzöngéje továbbra is beárnyékolta a dis­kurzust. Hogy némileg lecsillapítsa a kedélyeket, valamint, hogy a kétkedés maradék gócpontjait is felszámolja, az ifjú kívülálló mindent egy lapra tett fel, és hanyagul odavetette:

– Ja. és nekem haverom a Japán!

Erre az egyik skinhead. aki eddig pár lépés távolság­ban. némileg közömbösen szemlélte a jelenetet, felvonta a szemöldökét, lassú léptekkel egészen közel jött a delikvens­hez, ujját a mellének szegezte, majd kíváncsian megkérdezte: – Te ismered a Japánt?

Az illető kissé megszeppent, de már nem volt visszaút. – Igen, ismerem a Japánt!

– Tényleg?

– Persze, a legjobb haverom.

A nagydarab skinhead elégedetten feljebbrántotta a

nadrágját, kedélyesen végignézett a feszülten figyelő hallga­tóságon, majd röviden csak ennyit mondott: – Én vagyok a Japán.

 

 

Én a punk

Az előszobában ma is áll egy egészen a földig érő, hatalmas velencei tükör. Eme díszes lakberendezési kellék még a nagymama hagyatékából maradt a család birtokában.

nagymama sajnos messze esett a büszke családi tra­dícióktól, és képtelen volt a lázadás elvégzésére. Mamlasz módon, tétlenül nézte, hogy a bolsevikok kivegyék kezéből belvárosi üzletét, s még arra sem volt képes, hogy legalább csípős hangon megjegyzéseket tegyen a kilakoltatást végző szállítómunkások testi hibáira, elálló fülére, pattanásaira, esetleg rokoni kapcsolataira. Sajnos nem lehettem mellette, hogy vezessem harcában.

A tükör szerencsére elkerülte az ellenség figyelmét, és így a család tulajdonát képezi ma is, mint már mondottam.

Ez előtt a tükör előtt álltam önelégült arccal 1985 szeptemberében. Magamat nézegettem egy álló órája, és te­vékenységemet a jelek szerint nem nagyon óhajtottam befe­jezni, mert még tüzetes és kimerítő vizsgálat alá akartam venni, hogyan is festek hátulnézetben az új bakancsomban.

Erőlködve forgattam a fejem, és mindenáron át szán­dékoztam nézni a vállam fölött, ami nem nagyon akart sike­rülni.

– Hah! – dohogtam magamban rosszkedvűen, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve abbahagytam az eddigi hiábavaló próbálkozást, s taktikát változtatva, testemet fejemmel együtt meghajtva a lábaim közé dugtam; így végre át tudtam pillan­tani a hátam mögé.

Elégedetten szemléltem az elém táruló látványt. A ba­kancs hátulnézetben is ott volt, ahol lennie kellet, s büszkén virított ki az elöírásszerüen felhajtott farmernadrág szára alól.

– Gyönyörű vagy! – hallottam anyám hangját a konyha irányából, aki, úgy látszik, szemtanúja volt az elóbb leírt eseménysorozatnak.

Bosszús arccal egyenesedtem fel, s vonultam el a kis­szoba irányába bevégezni az öltözködés műveletét.

kispolgár! - jegyeztem meg megvetően, majd erőtel­jes mozdulattal kilincsre zártam a szobaajtót.

 

 

A punk öltözködés szabályai

 

„Ha valaki felvállal egy eszmei-ideológiai közösséget valamely testülettel. komoly felelősséget vesz a vállára. A szabályok szigorú betartásával válik csak lehetségessé a részvétel bizonyos rendezvényeken.

Helyesen teszi a tag, ha igazodik bizonyos soha le nem fektetett, ám mégis létező előírásokhoz, viszont a túlontúl tradícionális megjelenés, az egyéniség hiánya rossz pontokat jelent az előmenetel szempontjából.

A külső jegyeket a rendezvények, összejövetelek, tö­meggyűlések alkalmával az önkéntes ellenőrök rendszeresen ellenőrzik. Ezen illetők mennyisége darabszám szempontjából nemritkán alig marad el a tagság összlétszámától. "


1985-ben a punknak is megvoltak a maga íratlan öl­tözködési szabályai. Ezek többsége igen sajátságos, s mivel speciális kortünetnek számítanak, úgy gondolom – már csak folklorisztikus értékei miatt is – érdemes az utókor számára megörökíteni.


„A lázadás alapvető kelléke a bakancs. Ez a ruhadarab

nemes hogy kiemelt fontossággal bír, hanem sajátos mó­don még információt is nyújt viselője társadalmi állásáról a társadalmon kívüliek kőzött. "       „


(Lázadók kézikönyve, 2. oldal)


A ranglétra legalsó fokán álltak az MHSZ-bakancsban lázadók. Ezeket mindenki lenézte, és ha még bűnüket azzal tetézték, hogy a bakancs szárát összefogó bőrszíjat nem távo­lították el, szóba sem álltak velük.

Tekintély szempontjából középütt helyezkedtek el a rendőrségi, tiszti, vagy egyéb, esetleg külföldi lábbeliben te­vékenykedők. Ide tartozott az is, aki leplezni akarván MHSZ­bakancsos voltát, lábbelije színét fekete cipőkrémmel meg­változtatta, s mindenekelőtt eltávolította az előbb már emlí­tett, lenézésre alkalmat adó szégyenletes bőrszíjat.

No, és legfölül álltak azok, akik Martens bakancsot hordtak. Hogy végül is mi volt ennek az oka, a mai napig sem értem. A ranglétra legalján elhelyezkedő szerencsétlen páriá­kat gyakran egy különös jelzővel illették, megvető pillantá­sok. s fensőbbséges modor kíséretében. Ez a sajátságos jelző egy rövidke kifejezés volt, amely a következőképpen hangzott: „Nyú  punk" Ez a beavatottak körében annyit jelentett, hogy az illető, akit a negatív kitétellel illettek, új még a szakmában. tapasztalatlan, nem érti a lényeget, s cselekedeteivel lejáratja a mozgalmat. Ilyennek számított tehát az az ember, aki a jó­zan észre hallgatva azt húzta a lábára, ami épp a keze ügyébe került, s egyéb fölösleges dolgokkal nem törődött. Ezzel szemben a Martens bakancsot hordó elit nem volt ilyen fele­lőtlen „hübelebalázs. Komoly összegeket fizettek azért, hogy elmondhassák: lábukon a híres-neves dr. Martens által gyártott bakancsban fogtak neki a lázadásnak, egy olyan ide­ológia nevében, mely a divatellenességet, s a ,csináld magad!" elvet tűzte zászlajára.

Ők értették a lényeget.

Megjegyzem, én ezen a területen az arany középút hí­ve voltam. Bolond lettem volna kiadni egy rakást pénzt efféle értelmetlenségre, de mivel nem akartam rossz színben fel­tűnni, MHSZ bakancsomat gondosan feketére suvickoltam, és azt a bizonyos bőrpántot a legelső alkalommal, az előírá­soknak megfelelően eltávolítottam. Az már más lapra tartozik, hogy a bakancs így valóban sokkal esztétikusabb.

Nem sokkal később a probléma szerencsésen megol­dódott, amikor szert tettem egy gyönyörű lengyel rendőrségi bakancsra, mely kinézetre megtévesztésig úgy festett, mint az lábbeli, amelyben Jean Jacques Burneh*  kelt ki a világ ellen.


(Az angol The Stranglers basszusgitárosa. A zenekar újszerű és brutális basszus­gitár hangzása rock-történelmi jelentőségü. 1977-1982 között minden albumuk mestermű. Attól fogva ielentéktelen.)

 

Ezen jeles napokat s eseményeket átélt lázadási kellék ma is tulajdonomat képezi. Néha fel is veszem, amikor elfog a han­gulat. De térjünk vissza a lényegre, mielőtt túlontúl eluralko­dik rajtam a szentimentalizmus.

 

 

A fűző milyenségéről


Nem lehetett könnyű dolga egy kezdőnek, akinek az a merész gondolat jutott az eszébe, hogy máról holnapra punk­nak kiáltja ki magát. Nem elég, hogy a bakanccsal annyi ve­sződség volt, utána kezdődött elölről az egész hercehurca a cipőfűzővel. Ebből a szempontból a szabályzat egyszerű volt és világos, bár nem kevésbé dogmatikus.

– A fűző színe fehér! – jelentette ki a közvélemény ha­tározottan. A szabályzat nem tűrt semmiféle ellentmondást

Léteztek ugyan egyes szakadár elemek, akik a barna színre esküdtek, és minden figyelmeztetés ellenére kitartot­tak szélsőséges álláspontjuk mellett. Hallottam emlegetni egy Kispesten székelő frakciót, amely a feketét tűzte zászlajára. A Vörösmarty-téri punkok közül küldöttség kereste fel öket, hogy ha lehet szép szóval, ha kell erőszakkal, de rávegye a renitenseket álláspontjuk megváltoztatására. De mondhattak azoknak bármit, olyan volt az nekik, mint a falra hányt borsó, és a mindenre elszánt küldöttség nem sokkal később csaló­dott arccal tért vissza.

Ám ezek mindvégig csak szórványos, elszigetelt jelen­ségek maradtak, s a döntő többség továbbra is példás egy­öntetűséggel fehér fűzőben lázadt, egészen 1987 őszéig, ami­kor is egyszer valaki mellékesen megjegyezte:

A fehér fűző már elég égő!-,

(Annak idején nem voltak efféle szamárságok, hogy a fehéret hordják a jobbosok. a vöröset pedig az anarchisták. A punk a botrányról szólt s nem holmi világmegváltásról. Arról nem is szólva, hogy egy kommunista punk enyhén szólva elképzel­hetetlen volt.)

 

Ránéztem a lábaira, s megdöbbenve tapasztaltam, hogy valóban nem fehéret hord, hanem pirosat. Másnap el­mentem a Röltexbe piros fűzőért, de nem találtam, csak zöl­det meg kéket, pedig jó félórát turkáltam a holmik közt. Végül is eluntam a dolgot és kifakadtam:


A fene fog itt görcsölni! Nem mindegy, hogy milyen színű madzag fogja össze azt a rohadt bakancsot?!

Azzal megvettem a kéket, s attól kezdve ilyesmivel nem foglalkoztam.

Sajnos egy ilyen egyszerű dolog belátásához is intelli­ncia és – tapasztalatból tudom - némi életkor betöltése szükségeltetik.


A nadrág felhajtásáról

 


Szerencsére ebben a szokásjog több egyéni kezdemé­nyezést tört el, s a nadrágot mindenki valódi punk szellem­ben hordhatta; tehát olyan színben és fazonban, amilyenhez kedve volt, egyetlen lényeges kikötéssel: a nadrág semmikép­pen sem nézhetett ki úgy, hogy egy átlagpolgár is nyugodt szívvel felvegye.

Mint mondottam, szabályok nemigen voltak, ám léte­zett egy viselet, mely oly gyakran fordult elő, hogy nyugodt szívvel nevezhetem népszerűnek, s ezzel nem másítom meg a dolgok hitelességét. Ez a ruhadarab nem volt más, mint a jól ismert, és a korábbi generációk által is előszeretettel alkal­mazott farmernadrág egy korszerűsített változata. A korsze­rűsítés művelete egy veszélyes, ám a háztartási boltokban könnyen beszerezhető maró folyadék, a háziasszonyok köré­ben is méltán népszerű és nagy közkedveltségnek örvendő, hypo nevezetű vegyszer segítségével történt, természetesen házilag, a csináld magad!" elv alapján.


A cél a következő volt: a hypóval olyan maradandó ká­rosodást okozni a ruhanemű színállagában, hogy a beillesz­kedett kispolgár iszonyodva fordítsa el a fejét, ha esetleg rá­esik a pillantása. Ezt a célt legkönnyebben a mártogatás módszerével érhetjük el. A művelet befejezése után az ember elégedetten, a jól végzett munka nem titkolt örömével egye­nesíthette ki a hajolgatásban elfáradt derekát, s vehette szemügyre az immáron fogason száradó készterméket.

Ha ügyesek voltunk, elmondhattuk: a ruhanemú pont annyira foltos, amennyire kell, s lázadásra, illetve kívülállásra immár teljes mértékben megfelelő.

Ám ezzel még csak a feladat egyik, bár nehezebbik ré­szét tekinthetjük befejezettnek. A következő napirendi pont: a nadrág szárának felhajtása.

 

Aki netán idáig érve a könyvben, e sorokat olvasva ar­ra a meggondolatlan következtetésre jutott volna, hogy ismét egy értelmetlen. és csupán a bennfentesek szeszélyéből adó­dó, teljességgel ésszerütlen jelenség előtt áll, azt megnyugtat­hatom, hogy tévedésben van álláspontját illetőleg.

Mi, kérem szépen soha, semmit nem csináltunk fe­leslegesen, még ha az avatatlan szemnek első pillantásra netalántán úgy is tűnik néha. Mínt mindennek, ennek az ap­ró kis mozdulatnak is (itt a nadrág szárának felhajtására gondolok) megvolt a maga speciális funkciója.

A bakancsnak a lázadásban elfoglalt kiemelt szerepkörét épp az imént taglaltam, a dolgok menetében betöltött feladatához megfelelő részletességgel. No, most ezen kívülál­lási kellék annál hatásosabban tudja ellátni sajátos szerep­körét, minél hosszabb szárral rendelkezik. Viszont hiába vá­sárolja meg az ember a leghosszabb szárú bakancsot, amit csak be tud szerezni, ha mindebből úgyszólván semmi sem. látszik, mert a nadrág lelógó szára önző módon olyannyira eltakarja. hogy a kispolgárokra tett benyomás hatásosságá ban alig mutatkozik némi eltérés ahhoz képest, mintha félci­pőt hordanánk.

No, de az embernek azért van esze, hogy használja) Valamelyik szabadgondolkodó hamar megtalálta a megoldást: „A nadrág szárát fel kell hajtani!"

 

Egy rövid mozdulat, és a bakancs végre ereje és szépsége teljében immáron akadálytalanul kürtölheti világgá létezését, s bizonyíthatja viselőjének radikális világszemléletét

 

Az érettségi biztos ellenben – jellemző módon – igencsak eltérő nézőpontból szemlélte a fodrászművészet ezen reme­két.

Látszott, hogy semmi érzéke az underground kultúrához.

A taréj felállításához különféle hatékony eszközöket vethetünk be Ez lehet természetes alapanyag – sűrű cukros víz, tójássargaja -, vagy kémiai összetevő, pldául borotva­hab, szappan. A merészebbek a csónaklakkot is használhat­ják, de nem megvetendő a tapétaragasztó sem.

Utóbbiak használata kissé rizikós, ugyanis túlzottan megkeményedett tarajunk alvás közben könnyen letörhet.

 


A taréjról, mint olyanról

 

A punkok öltözködését taglaló, rövid kis kortörténeti értekezésünkben, megpróbáltunk bepillantást nyerni a hősi időkbe. Régi emlékek közt válogattunk. Kifakult fotókon hor­doztuk tekintetünket, s megkíséreltük végig kalauzolni olva­sóinkat a lázadás történetének különféle korszakain ezen a ponton baljós sejtelem költözik szívünkbe.

Jelen sorok írója, ezekben a percekben mereven, töp­rengve néz maga elé. Egy darabig szótlanul, elgondolkozva dobol ujjaival, majd hirtelen, a váratlan felismerés szikrájától lángra gyúlva, ceruzáját szilajul magasba lökve, eképp kiált föl:

– Hoppá, valami kimaradt!

Eddig ugyanis még nem esett szó a legendás „taréj"-ról.

A taréj, akkoriban éppúgy, akárcsak maga punk vise­let dísze! A lázadó egyén talán erre volt a legbüszkébb.

Vegyük hát kissé szemügyre a taréjt, mint olyant!

Előállítása roppant egyszerű. A klasszikus kakastaréj elkészítésekor egyenesen tabu a fodrász szó kiejtése! A mű­veletet az alany kedves ismerőse végzi el némi alkohol (almabor, kétdekás, Hubertus, Kevert, Császárkörte, Éva Vermouth. esetleg sör) társaságában. Elkészítéséhez ruszti­kus eszközöket szokás használni. Az olló akár körömvágó is lehet.

Ha a végeredmény némiképp foltos, semmiképp ne es­sünk kétségbe! Sőt!!! Egyes szaktekintélyek szerint: „Minél foltosabb, annál jobb!"

(E frappáns megjegyzés Szomszéd csávó szájából hangzott el, amikor a Körvasút sori felüljáró tövében, félórás nyiszálás után, a díszes kompánia némi derültséggel szemre­vételezte jelen sorok íróján a végeredményt.)


Korcs Undor Nünü, a taréjviseletnek is mestere volt.

Képűnkön a tö­megközlekedés szolgáltatásait veszi igénybe. (1985)


Történet arról, hogyan lettem félreértés

áldozata egy kockás ingből kifolyólag


Felsőruházati szempontból a tényállás hasonló, mint az imént leírt nadrág témakörben. Kabát, kiskabát, zakó egy­aránt megengedhető volt, természetesen azzal a szigorú ki­kötéssel, hogy vagy szaggassa össze az illető, vagy piszkolja be, de valamit csináljon vele, hogy ne nézzen már ki úgy, mint egy kispolgár tulajdona.

Természetesen ezen a területen is volt olyan, ami köz­kedveltség szempontjából egyeduralkodónak számított. Olva­sóim talán már ki is találták, hogy ez a ruhadarab nem volt más, mint a közismert bőrkabát.

Ezt a felsőruházati célra készült terméket zenekarne­vekkel, idézetekkel kipingálni ajánlatos volt. Az ügyesebbek mutatós kis „A" betűkkel is ellátták tulajdonukat. Az „A" be­tűt áltálában bekarikázták, ami ezzel a díszítőmintával felru­házva azt a tényt szándékozott a külvilág tudomására hozni, hogy az illető, aki eme jelzést viseli, szimpátiával viseltetik az anarchia, mint társadalmi önszerveződés iránt.

A többség persze képtelen lett volna megmagyarázni, hogy mit is jelent valójában ez a fogalom, netán esetleg kife­jezte volna szimpátiáját bizonyos lövöldözések, gyilkosságok és lopkodások iránt, aminek persze az égvilágon semmi köze az anarchiához, mely elvileg hatalom és erőszak-nélküliséget jelent (innen nevének eredete is: „an archon " = hatalom nél­kül, ahogy az ókori görögök mondták).

Az anarchizmus, mint politikai mozgalom, a múlt szá­zad vége felé kapott szárnyra Európában, elsősorban az orosz Bakunyin munkássága révén. Céljának a teljes körű önszer­veződést, és végső soron magának az államnak, mint legfőbb elnyomónak a megszüntetését tekintette. A punk­mozgalomba való bekapcsolódása a Crass nevezetű londoni zenekarnak köszönhető a '70-es évek második felében.

„Ha megvalósulna a teljes anarchia állapota – ami valószínűleg soha nem fog megtörténni – mindenki segítené a másikat, mert ez az anarchia lényege, s nem egymás akadá­lyozása versengéssel és önzéssel, amiről pedig azt tanítják nekünk, így helyes. Akkor nem lenne SZÜKSÉG törvényekre és ellenőrzésre (..). Az anarchia és a béke ugyanazon dolog két oldala. A teljes anarchia állapota BÉKE, lenne, ahogy SEMMILYEN MÁS életmód, mert amíg az emberek kénytele­nek olyan dolgokat elfogadni, amilyeneket nem akarnak elfo­gadni, nem lehet béke” &”150 vallották a zenekar tagjai.

Ezek nagyon szépen hangzó mesék, csak hát a valós élethez, a realitásokhoz, meg magához az emberi természet­hez nem sok közük van, úgyhogy ha ilyesmiről hallok, vagy olvasok, óhatatlanul is eszembe jutnak G. K. Chesterton an­gol író mondatai, miszerint:

„Minden utópia gyengesége ab­ban áll, hogy az ember legnagyobb problémájáról feltételezi, hogy már megoldódott, aztán részletes beszámolót ad a ki­sebb problémák megoldásáról. Először felteszik, hogy senki sem akar majd többet, mint amennyi megilleti, aztán nagyon leleményesen elmagyarázzák, hogy az őt megillető részt majd gépkocsin vagy repülőgépen szállítják oda. "

E kis kitérő után kanyarodjunk vissza az eredeti té­mához.

Jómagam is teljes odaadással hódoltam ennek a re­mek népszokásnak, s bőrkabátom hátoldalára egy bizonyos Radex nevezetű irodai rajzkellékkel a következőket írtam ki végtelen türelemmel: Dead Kennedys, Crass, Stranglers. Eze­ket a punk-zenekarokat kedveltem leginkább, és úgy érez­tem, ezt mindenki számára haladéktalanul közölnöm kell. Hogy ezt miért tartottam olyan rettentő fontosnak, az ma már egy kissé érthetetlen számomra. Nemigen törődtem továbbá azzal sem, hogy a baloldali Dead Kennedys, az anarchista Crass és a jobboldali-nihilista, feminista ellenes Stranglers

éppen fér egy kalap alá. A müvészetet ugyanis már akkor politika fölötti fórumnak tartottam.

A kabát feliratokkal való ellátása azonban nem mindenkit elégített ki maradéktalanul. Az ügyesebbek mindig feltalálták magukat, s hétről-hétre újabbnál újabb ötletekkel kápráztatták el ismerőseiket. Egyesek vastag fonalból hálót fontak maguknak, és azzal borították be felsőtestüket, mások önfejűen ragaszkodtak ahhoz, hogy dr. Erdős Péter – amúgy nem túl esztétikus – arcképét egy frappáns kis szerkezettel (amelyet biztosítótűnek neveztek) kabátjukra erősítve úton­-útfélen reklámozzák.

Külön csoportot képeztek az állatbarátok. Ezek az em­berek nagyon jószívűek voltak. Állataikat annyira féltették, hogy mindenhová magukkal hurcolászták őket, tejben-vajban fürösztötték és elhalmozták őket a szeretet és a ragaszkodás ezernyi apró jelével. Épp ezért volt érthetetlen, hogy mikor egy ilyen jószívű állatbarát felszállt valamelyik tömegközleke­dési járműre, az ostoba és önző utasok miért visongtak, han­goskodtak és zavarták e nemes lelkű egyének vállán pihenő egérkék és patkányok nyugalmát és békességét.

Akadtak azonban igen furcsa emberek is. Voltak nagyon irigyek, kik annyira féltették tulajdonukat, hogy a szinte túlment a józan ész határán. Az efféle zsugori alakok száma igen nagy volt, s az volt számomra a legkülönösebb egészben, hogy ahány ilyen irigy figurával találkoztam (valamilyen előttem érthetetlen okból kifolyólag), egyik sem pénzét, a lakáskulcsát, vagy az ebédjét féltette, hanem egy ócska lakatot, amit szerintem fölösleges volt annyira óvnia, mert a kutyának sem kellett volna. Azt, hogy az illető a tulaj­donát képező tárgyért olyannyira aggódott, onnan gondolom, hogy a saját szememmel láttam, amint egy rövid láncon a nyakába akasztja, s le nem teszi egy másodpercre sem, pedig szerintem a fene sem akarta ellopni. Ennek a kis praktikus használati tárgynak – melyet egyébként nyílászáró szerkeze­tek rögzítésére, s nem nyakban hordandó díszítmény céljából gyártott a honi nehézipar – megvolt az a sajátossága, hogy különös módon még az emberek közti hierarchia külső meg­ielenítésére is alkalmas volt.

Ismertem egy vidéki punkokból álló csoportot. A kis lázadó közösség négy főt számlált, vezérük egy pattanásos képű, nem igazán mutatós fiatalember volt, aki azzal hence­gett, hogy már 1982 óta, naponta háromszori rendszeresség­gel végzi a lázadás funkcióját.

Ez láthatóan nagy hatással volt a banda három fiatalabb tagjára, akik bizony csak 1985-ben kezdték a szakmát, mert gondolkodás nélkül átengedték neki kicsiny csoportjuk parancsnoki tisztjét. No, és itt következik a lakatnak, ennek az ügyes kis szerkezetnek, a szerepe a hie­rarchia külső megjelenítésében. A pattanásos képű fiatalem­ber nem titkolt büszkeséggel akasztott a nyakába egy jókora Elzett lakatot, s bármerre ment is lázadó ügyeit intézni, a behem nagy vasdarab hatalmas csörrenésekkel adta hírül, merre jár. Ezzel szemben a többiek szerényen ballagtak a nyomában, s léptüket nem kísérte férfias zörej, ugyanis szá­mukra már csupán egyszerű kis Tutó lakat jutott.

Úgy érzem, eléggé érzékletesen festettem le azt a lég­kört, amiben mint a punk-mozgalom óntudatos képviselője űztem tevékenységemet fáradhatatlan buzgalommal. Ám úgy veszem észre, ismét eléggé elkalandoztam mondandóim zeg­zugos ösvényein, s mivel a fejezet címében egy történetet ha­rangoztam be egy bizonyos kockás inggel, meg holmi félreér­téssel kapcsolatban, betartom ígéretemet, s közkívánatra el­mesélem a dolgot.

A történethez előre kell ugrani jó két évet, mely egyébként azért tanulságos, mert rávilágít arra, hogy az élet bármely területén mily nagy szerepe volt a külső megjelenés­nek.

No, de halljuk végre azt a híres esetet!!! – mondhatja most már joggal az olvasó, türelmetlenségében már ajkát harapdálja, vagy talán ujjaival dobol székének karfáján.

'87 nyarát írtuk. A VIII. kerületben, a Blaha Lujza tértől nem messze, az egyik mellékutcában volt egy koncerte­zésre alkalmas kis helység, melyben abban az időben Fater Klub néven tartottak itt zenés-táncos összejöveteleket (a klubról bővebben majd később). Ide tartottunk néhány isme­rősömmel egy kellemes este eltöltése, és egy kis kikapcsolódás reményében, amikor a szembejövő tagtársaktól riasztó hírek érkeztek hozzánk:

– Jönnek a kopaszok! – jelentették ki vészjósló arccal és elborult tekintettel sorstársaim. Hogy eme mondat való súlyát felmérhesse az esetleg tájékozatlan olvasó, tudnia ke azt a tényt, hogy a kopaszok (skinheadek) és a punkok egy idő óta kissé rossz viszonyban álltak egymással, s bár a civó­dás kiváltó oka szinte már feledésbe ment, a torzsalkodások mindennaposak voltak.

Sose voltam az erőszak embere. – Többet ésszel, mint erővel! – vallottam öntudatosan, ám ez a skinheadeket saj­nos egy cseppet sem érdekelte, mint ahogy az sem, hogy egy százhúsz kilós hústoronynak, aki egész életében a fizikai erőnlétre fektette a hangsúlyt, s bármiféle szellemi munkát igénylő cselekedettől mereven elzárkózott, nem nagy dicsőség bántalmazni olyasvalakit, aki a karját is csak akkor tornáz­tatta, ha a szájához emelte a sörösüveget.

Noha a fülemben csengett egy bizonyos Kölni neve­zetű fiatalember barátságosan leereszkedő kijelentése, amit valószínűleg bíztatásnak szánt: „Ha meglátok egy cigányt és egy punkot, először a cigányt ütöm le, a punkot csak utána", őszintén szólva nem nagyon örültem a kopaszok közeledté­nek. Lehajoltam hát, hogy megerősítsem bakancsom fűzőjén a csomót, nehogy kellemetlen élményeim legyenek, ha netán futásra kerülne sor. Amint ott guggolva szöszmötölök, egyszer csak léptek zajára leszek figyelmes. Felnézek, s látom ám, amint egy behem nagy hústorony áll előttem, s a háta mögül kivillan egy-két hasonszőrű alak tar feje. Ruhájuk az előírás szerinti kockás ing, illetve fehér póló, hózentróger, és termé­szetesen az elmaradhatatlan bakancs. A hústorony rám néz – ekkor vettem észre, hogy rajtam is kockás ing van – majd ba­rátságosan a vállamra teszi a kezét:

A punkk – skinhead ellentétről bővebben majd később.

– Gyerünk csatlakozni, punkverés lesz! – ejti ki száján e kecsegtető szavakat, majd bátorítólag biccent is hozzá.

Meghűlt bennem a vér. Tudtam, most a rajtam lévő ruházat megtévesztő jellegétől függ az életem. Gyorsan ösz­szehúztam mellemen a bűvös ruhadarabot, mert ha ezek a kedves úriemberek észreveszik, hogy az ing alatt Dead Kennedys pólót hordok, akkor végem.

– Me... me... menjetek csak előre – facsartam ki ma­gamból egy bíztató mosolyt, majd még hozzátettem –, öööö... öö... rögtön jövök én is.

Azzal eltűntem az egyik mellékutcában, dobogó szívvel lépkedve, de magamban hálaimát rebegve a Teremtő felé, amiért reggel azt sugallta, hogy az áldott kockás ingben in­duljak el hazulról.

 

Hogyan vállaltuk el a zuglói pártház patronálását
s végül mi sült ki belőle?

 

Lázadásom hiteles történetét 1985-nél fejeztem be. Tűzoltózenekar feloszlása után nem sokáig ültünk ölbe te kézzel a babérjainkon, és újult erővel fogtunk hozzá, hogy kíméletlen kritikával sújtsuk az elnyomó rendszert, és vele együtt az új ellenséget, a kispolgárokat is.

Ez utóbbiakra egyrészt azért haragudtunk, mert állandóan tévét néznek, vagy újságot olvasnak, másrészt azért mert tudtuk, hogy a nyugat-európai punk-mozgalom is haragszik rájuk.

A kispolgárok ugyan állandóan tévét néztek és felháborodtak mindenen, de legalább - ha sznobságból is – néha elmentek a színházba, és nem autókat törtek fel,  házakat káltak össze, meg tetováló szalonokba jártak. Az utóbbi ötven évben viszont már annyit bírálták ezt a társadalmi réteget hogy, úgy tűnik, bánatában egyszerűen felszámolta magát.

Ennek ellenére még ma is sokan kitartanak a kispolgárok elleni lázadásnál, észre nem véve, hogy ezen cselekedetükkel az általuk szidalmazott létforma összes ismérvét magukon viselik, kezdve a bevett és kiüresedett szokás értelmetlen követésével.

Szóval nem ültünk sokáig tétlenül, s 1986 nyarán zenekar alakítása mellett döntöttünk. A csoportosulás magját változatlanul ugyanaz a három fő alkotta, mint eddig, azzal különbséggel hogy Szomszéd csávó egy héttel korábban spórolta össze a szükséges összeget, hogy megvásárolhassa a Keravillnál a csehszlovák hangszergyártás csúcsának számitó Galaxis nevezetű elektromos gitárcsodát, így ő lett a másik szólógitáros. Jómagam a gitárosi poszttól megfosztatván, jobb híján a dobos feladatkörét vállaltam el. Mai ésszel talán felfoghatatlan, de annak idején ez így működött. Amúgy igen bizakodóan néztünk a jövőbe. Minden adott volt ahhoz. hogy nagyszerű csapatot hozzunk össze. Bánkiból sikeresen kineveltük a rock-közhelyekhez való ragaszkodást, és kiderült róla. hogy ötletes zenész, Szomszéd csávó nagyszerű szöveg­író volt, aki gitárosként is karakteres világot képviselt, csu­pán az M.K.T-ra oly jellemző, általam képviselt formabontó és disszonáns elemek tűntek el a zenéből (Ezek majd csak 1991-ben, saját zenekarom első felvételénél bukkannak fel újra).

A nevet illetően rengeteget törtük a fejünket. A kortárs punk-zenekarok csökönyösen ragaszkodtak ahhoz, hogy ne­vüknek vagány hangulata legyen (ETA, QSS, Fegyelem stb.). Mi ezektől mindenképpen különbözni akartunk – lásd mint pár fejezettel előrébb – így végül hosszas vajúdás után a Kis­angyal név mellett döntöttünk.

Rövid idő elteltével céltáblái lettünk a kispolgárok zaklatásának. kik minden alkalmat megragadtak, hogy meg­keserítsék egy szerencsétlen punk-zenekar életét. Nem volt olyan próba, amit ne kísértek volna állandó atrocitások az öregasszonyok meg a házmester részéről. Ezek a rosszindu­latú emberek már a látványunkra is feldühödtek, s midőn mi hangszereinkkel felszerelkezve békésen megindultunk a pin­ce irányába, hogy begyakoroljuk valamelyik új számot, az egyik öregasszony a földszint kettőből rögtön elkezdett akadékoskodni, és elállta az utunkat a pincelejáratnál.

Van egy új számunk, s azt be kell még gyakorolni – mondtam neki udvariasan.

– Ha nem gyakoroljuk be az új számot, akkor nem fogjuk tudni, s ezt maga sem akarhatja! – tettem még hozzá, és úgy érzem, érveim vaslogikája a legostobább kispolgárt is meg kellett, hogy győzze, ám ő csak hadonászott a tollseprűjével, és mondta a magáét.

– Ez így nem mehet tovább – morfondíroztam magam­ban. – Ha itt álldogálunk, akkor nem fogjuk tudni begyako­rolni az új számot. – töprengtem, majd elhatároztam magam a döntő lépésre.

– A viszontlátásra – köszöntem udvariasan, s elin­dultunk a pince irányába.

Ám ezzel még csak dióhéjban festettem le azt a ren­geteg kellemetlenséget, ami bennünket ért. Megtörtént, hogy egy lakó vadul berontott a próbára. s nem elégedett meg az­zal, hogy miatta elrontottuk az új számot, hanem még a magnókészüléket is leverte, amivel pedig felvételeket szerettünk volna készíteni!

Volt úgy, hogy kívülről ránk zárták az ajtót, s estig nem tudtunk kijönni, ám amikor a házmester a rendőrség ki­hívását helyezte kilátásba, amennyiben nem hagyjuk abba a hangzavart, döntő lépésre szántuk el magunkat:

Próbahelyet keresünk, s elmegyünk erről a helyről. ahol megkeserítik az életünket!! – jelentettem ki ki-véletlenül az egyik öregasszonynak, aki rosszindulatú píllantásokkal leselkedett a pinceajtó közelében onnan figyelve ténykedésün­ket.

Szavainkat nem szántuk üres fenyegetésnek, s pár hét elteltével találtunk egy helyet, amely kiválóan alkalmasnak tűnt tevékenységünk folytatására.

Ez a hely, mely nékünk olyannyira megtetszett. s me­lyet kinéztünk magunknak, nem volt más, mint a Magyar Szocialista Munkáspárt egyik zuglói pártháza. Az épületben (már amikor nem volt pártgyűlés) különféle ifjúsági rendez­vényeket tartottak, s hétvégeken disco megnevezéssel folyt a fiatalság szellemi szintjének leépítése.

Beléptünk, s udvariasan köszöntünk az irodában ülő unszimpatikus fiatalembernek, majd elöadtuk kérésünket ar­ra vonatkozólag, miszerint – amennyiben nem zavarunk - sze­retnénk az épület termeit igénybe venni zeneszámok begya­korlásának céljáról kifolyólag.

Meglepetésünkre az előbb említett nem túl esztétikus fiatalember bele is ment a dologba. Megköszöntük szépen, és már éppen indulni akartunk hangszereinkért – hisz minek halogatni az ilyesmit – amikor egy pedánsan felemelt mutatóújj megállított bennünket.

– Egy feltétele van a dolognak – közölte, s idegesítően villogtatta a szemüvegét. – Szombatonként az épületben disco van, nektek kötelességetek rendszeresen látogatni a rendez­vényt, és annyi ismerőst hozni, amennyit csak tudtok. Egy a lényeg, közönség legyen bármi áron!

Lett is...

Arról igazán nem mi tehettünk, hogy ismerőseink kö­zött kedves leánykák és öntudatos, ámde divatos fiatalembe­rek úgyszólván elenyésző mennyiségben fordultak elő.

Tevékenységünknek köszönhetően Zugló ezen békés kis utcácskájának lakói pár hét elteltével szokatlan látvá­nyosságban gyönyörködhettek, amint szombatonként keríté­sük fölött lopva felháborodott pillantásokat vetettek a pártház ajtajában gyülekező bakancsot, valamint különös hajviseletet hordó társaságra. Kissé érthetetlen ellenszenvükben az arra járó pártelvtársak is osztoztak: – Hát. ha ilyenek az új KISZ-tagok, akkor megnézheti magát ez a sokat szenvedett kis ország! – jelentette ki a 19-es forradalom egyik veteránja, aki a közeli SZTK-ba indult reu­makenőcsért, mert az utóbbi idóben gyakran fájt a dereka.

A discoba járó, zömmel kislányokból álló, amúgy sem túl népes eredeti törzsközönség lassanként elmaradozott, s átadta helyét annak a csürhének, amibe rajtunk kívül 10-15, magát punknak valló egyén, pár darab skinhead, illetve né­hány olyan illető tartozott, aki semmiféle ideológiát nem kö­vetett, csupán szerette az alkoholt és az ordítozást.

Egy hónap telt el azóta, hogy ránk bízták a közönség toborzását, amikor először ütött szöget a fejembe az a gondo­lat, hogy nem lesz ennek jó vége. Ezt a talán meglepő ideát az a körülmény ihlette, miszerint a pártház felé igyekezve – noha jó száz méterre lehettem a célomtól – tisztán és kivehetően hallottam, amint legalább harminc torok üvölti egyszerre azt a rövid kis mondatot: „Erdős Péter a kurva anyád.!"

Az iszlám tömeggyűlések hangulatát idéző üvöltözé­sekbe néhol üvegcsörömpölések és éles reccsenések vegyül­tek – melyek, mint később kiderült: székek darabokra­töréséből származtak – majd állati hangerővel felhangzott a „kézigránát kell címú dalocska” első pár mondata. No erre már én sem tudtam türtőztetni magam, előkaptam hónom alól a félig üres borosüveget, s kikapcsolódást keresve a szó­rakozók köz; vetettem magam.

Az önfeledt mulatozásnak egy kellemetlen hang, a ria­dókészültség szirénája vetett véget, pontot téve ezzel az ügy, mármint a pártházban történő próbálás lehetőségének a vé­gére.

Ám az a pár hét, amit a hálátlan zuglói kommunisták­ra pazaroltunk, mégsem volt hiábavaló időtöltés. A kellemes élményeket túl az ott töltött hétvégeken rengeteg kedves is­merősre tettűnk szert, ami nagyszerű dolog, bárki beláthatja. Amúgy is csak ajánlhatom mindenkinek: ismerkedjen. sze­rezzen barátokat, hisz' az ilyesmi jó dolog.

– Barátkozzon mindenki!!!" – ez az én jelszavam.

Itt találkoztunk egy kedves fiatalerrel, aki a be­mutatkozásnál magát szerényen Pénisznek nevezte.

Kedves fiú volt ez a Pénisz. mutatós volt a hajviselete amit ő maga állított elő azzal a módszerrel, hogy borotvájával találomra bele-belenyírt kétoldalt a hajába.

Sokáig meséltünk egymásnak mindenféléről, amint a kerítések léceibe kapaszkodva a buszmegálló felé dülöngél­tünk.

Elbeszéltük neki a zenekarunkat is, s mivel ilyen szé­pen összebarátkoztunk. elhatároztuk, hogy bevesszük őt énekesnek. Így jött létre a klasszikus felállás: Samodai Ta­más (Szomszéd csávó): gitár, Bánki Gábor: gitár, Bélceki Sándor (Pénisz): ének, Werner Tamás (Kopasz): basszus, s jómagam: dob.

Eközben éltük az elnyomott társadalmon-kívüliek ke­délyes és vidám hétköznapjait.

Hála a pártházban kötött ismeretségeknek, mindin­kább bekerültünk a társasági életbe. Ezen élet középpontja az úgynevezett tér" volt. Ide jártak a zuglói punkok, illetve néhányan az újpalotaiak közül, kik csekély létszámuk miatt – Újpalota területén ez idő tájt körülbelül három darab lázadó

fejtette ki tevékenységét – mihozzánk jártak át a közös kívül­állás örömeit keresni.

Mellesleg ez a területi megoszlás jellemző volt a '80-as évek punk– mozgalmára. Létezett számos ismertebb csoporto­sulás, mely nem túl nagy fantáziával azon terület nevét vi­selte, amelyben a tagok tevékenykedtek.

Hírhedt volt például a „kőbányaiak" nevezetü kis kö­zösség, melyre a csekély szellemi szint volt jellemző. Többsé­gében az afféle alakok gyűjtőhelye volt ez, kik a punkot alantas ösztöneik alibijeként használták. Vezetőjük, a később énekesként ismertté vált Sotár volt, aki – el kell ismerni - becsületesen kikupálódott a későbbiekben. (Sotár 1994 augusztusában meghalt, állítólag kábítószer túladagolás miatt)

Ismertek voltak még a Felszab-téri, valamint a Vörös­marty-téri punkok, kik – ha az olvasó még nem találta volna ki – a Vörösmarty-téren gyülekeztek.

Gyakran jártak fel vidékről is lázadó közösségek, pél­dául az egriek és a szekszárdiak.

A zuglóiak – ahogy mi is büszkén neveztük magunkat – az intellektust képviselték, s inkább a szemléletmódra, mint a külsőségekre helyezték a hangsúlyt.

Na most, a ,tér" középpontja a pad. A padra az ember – mármint ha lázadó, s nem holmi kispolgár – úgy ül, hogy a deszkára, mely eredetileg háttámlaként szolgált volna, ráhe­lyezi a testsúlyát, lábait pedig az ülésre teszi.

A téren illett alkoholt fogyasztani. A legnépszerűbb a Kőbányai Világos volt, de kedveltek voltak a különféle tömény szeszféleségek is. A társalgás vidám volt és hangos. Ez ne­megyszer rosszallást váltott ki a szomszédos házakban lakók­ból, kik saját szűklátókörű nézőpontjukból képtelenek voltak átlátni cselekedeteink nélkülözhetetlen voltát, s ilyetén mó­don nehezményezték ottlétünket, s felszólítottak a távozásra. Ilyenkor mindig nevettünk.

Az akkori magyar punk-élet oly' bennfentes volt, hogy bátran állíthatom: mindenki tudott mindenkiről mindent.

Ha május másodikán a „Szőkepatkányt" az önző ellenőrök le­szállították a buszról Lőrincen, május harmadikán ezt tár­gyalták az óbudaiak.

Megesett, hogy „Bőbeszédű" egy szép nap – holmi hir­telen ötlettől vezérelve - bakancsát fehérre festette. Másnap sűrü sorok kígyóztak a lakása felé, mert a rákospalotai punk­társadalom kíváncsi volt erre a csodára. A hírek szájról-szájra jártak, s mivel ez az egész jelenség hihetetlenül zárt volt, mentes mindenféle káros hatásoktól (divat, sajtó stb.), s mivel megvolt a tiltott jellege – és kevesen is voltunk – valóban megfelelt a szubkultúra fogalmának. Ez az állapot körülbelül 1989-ig tartott.

 

Bonyodalmak jelszavak körül


Sötét éjszaka. Néma csend.

Látszólag semmi sem zavarja a közrendet és a békés polgárok nyugalmát.

Ám ebben az idilli hangulatban egyster csak, vala­honnan a távolból sejtelmes nyikorgás hallatszik, majd las­san résnyire nyílik a Rákosszeg park 5/c. lépcsőházának aj­taja, s három sötét alak körvonala tűnik fel a sápadtan de­rengő hold fényében.

Három elszánt kívülálló alakja, akik az éjszaka csendjében a fáradtsággal és az álom kéjes csábításával, no meg a másnapi orosz dolgozattal mit sem törődve nekiindul, hogy hősi tetteket hajtson végre.

Ez a három rettenthetetlen nem volt más, mint a Kis­angyal zenekar alappillérei: Szomszéd csávó, Bánki, valamint jómagam.

Úgy éreztük, ideje a környék lakói, valamint az elnyo­mó hatalom tudtára adni létezésűnket.

A probléma megoldása oly sürgető volt, hogy nem is igen értettük,'ez idáig hogyan lehettünk meg nélküle.

Napokon át készültünk az akcióra. Gondosan kidol­goztunk minden apró mozzanatot, tervet készítettünk, kiosz­tottuk a szerepeket.

Az akció nyitányaként – kerülő úton – felkerestük a legközelebbi háztartási boltot.

A bejárattal szemközti telefonfülkében figyelőállást vettünk fel, s lestük, hogy kik járkálnak ki s be az üzletbe. Miután semmi gyanúsat nem tapasztaltunk, a tettek mezejére léptünk.

Elsőként Bánki tért be az üzletbe. Magában halkan fütyörészett, hogy gyanút ne keltsen. Árgus szemekkel fi­gyelte az eladók minden mozdulatát, majd figyelemelterelés­képpen megérdeklődte, hogy kapható-e friss kenyér.

Miutan Közölték vele, hogy házztartási boltban nem tartanak pékárut, kilépett a boltból. Ekkor jelent meg a szí­nen Szomszéd csávó. Váratlanul betoppant a helyiségbe, s hogy összekuszálja a szálakat, megkérdezte, hogy mennyi pontos idő.

Miután a kapott válaszból nem tudtunk semmi titkos információt kiszürni, harmadikként én léptem a színre. Óva­tosan fedezve magam lassan megközelítettem a pultot.

Kértem egy doboz Neolux sprayt, majd kiscímletű használt bankjegyekkel fizetve, nyomaimat gondosan eltün­tetve, elhagytam a bolt területét.

A Neolux festékszóró sprayt eredetileg kerékpár vagy személygépkocsi festése céljából gyártotta a magyar ipar, de mi ezt a hasznos kis eszközt lázadó feliratok készítésére akartuk felhasználni. Efféle esetek alkalmával az ember előtt kétfajta teendő áll.

Egyrészt kiválasztani a megfelelő feliratot, másrészt megkeresni a felületet, amelyen az alkalmasnak ítélt mon­datokat az ember ízlésesen elhelyezi.

A kifújandókat két csoportra osztottuk:

Egyik csoportot képezték a rendszerellenes megnyil­vánulások, a másikat pedig a punk jelszavak, és persze ter­mészetesen a zenekar népszerűsítése.

Indulásképpen - hogy el ne felejtsük – gyorsan elhe­lyeztünk közvetlen lakókörnyezetünkben néhány mutatós kisangyalt.

Ez, úgymond, megalapozta a hangulatot.

A sikeren felbuzdulva miközben a Hubertusos üveg kupakjával bajlódtam, megkockáztattam, hogy evezzünk ve­szélyesebb vizekre.

Mit szólnátok például ehhez: „Oroszok takarodjatok haza!”

Szomszéd csávó töprengő arccal nézett maga elé.

Hm, nem jó. Nem elég tömör, nem elég költői. Én inkább a következőt javasolnám: „Ruszkik ki!!!"

Ez az! – kiáltottunk fel Bánkival lelkesen, s már hoz­zá is fogtunk, hogy némi változatosságot vigyünk a Süketné­mák Intézete falának szürke egyhangúságába.

A siker bizony mohóvá tett bennünket, nem tudtunk betelni az élménnyel. Egymás után születtek az újabbnál­ újabb kiírások. Minden egyes újabb épület újabb közlési vá­gyat csalt ki belőlünk.

A következő feliratok kerültek ki a kezünk alól gyors egymásutánban.

„Mindenki tetű az M. N. K-ban!!! , „Szovjet atom is atom!"- természetesen egy-egy CPg társaságában – „Lesz még magyar falu Moszkva'; „Dolgozz és zabálj!'; néhány 0I és jó néhány újabb Kisangyal. A Kisangyal köré elhelyeztük más punk-zenekarok nevét is, mintegy a könnyebb betájolás vé­gett.

A mohóság és a

 
Punk
 
Crass - General Bacardi
 
.
Indulás: 2007-08-08
 
Szavazás
Milyen az oldal?

zsír
elmegy
lehetne jobb is
szar
Szavazás állása
Lezárt szavazások
 

Butterfly-Wings - Egy18 éves lány blogja; érdekes cikkekkel, videókkal, véleményekkel várja a látogatókat. ^-^    *****    Tokio Hotel FANFICTION | Tokio Hotel véleményblog | Tokio Hotel FANFICTION fordítások | Tokio Hotel Fanfiction | TH blog    *****    A karma és az asztrológia kapcsolata    *****    Engedd meg, hogy horoszkópod elkészítésével szabad választásodban segítségedre lehessek. Várlak a csillagjövõ oldalon!!!    *****    ♫ Vár Téged is az egyetlen magyar nyelvû, megbízható Zara Larssonnal foglalkozó forrás! ♫ ZL Hungary ♫ ZL Magyarország ♫    *****    WISE-VOGUE | MERT A DIVATBAN IS LEHETSZ BÖLCS! - ÚJ BLOG TERMÉKTESZTEKKEL, TIPPEKKEL, ÖTLETEKKEL A MINDENNAPOKRA    *****    Nettó Bruttó Bérkalkulátor 2018    *****    A HUN Tv kezet nyújt, Asztrológiai elõadásom az Élet Magazin mûsorában.    *****    INGYEN letölthetõ OSHO könyvek, ezoterikus olvasmányok, Asztrológia: tanácsadás, oktatás.    *****    ***Munkatársakat keresek kezdetben mellékjövedelemként / Napi 1-2 óra munkával, majd késõbb akár fõállásban is!***    *****    Ingyenes tanácsadás,rendeld meg a tetszésed szerinti elemzést és minden kérdésedre választ adok.Részletek az oldalon!    *****    Születési,baba,hold horoszkóp,elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,fogamzási képlet! Ingyenes tanácsadás!Várlak!Kattints!    *****    Csillagászati ismeretek kézdõk és haladók részére. INGYENES ASZTRO-suli minden tanulni vágyónak!    *****    ** Portálépítés - G-Portál & HTML & CSS & Wordpress segítségek, kódok, sablonok, egyedi scriptek **    *****    ASHLEY TISDALE! Újra megnyitott az oldal! ASHLEY TISDALE! Újra megnyitott az oldal! ASHLEY TISDALE! ASHLEY TISDALE!    *****    CSILLAGKÉPEK - a fokok szimbólumai    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - 6 ÉVE ONLINE - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - 6 ÉVE ONLINE - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    JENNIFER LAWRENCE MAGYARORSZÁG JENNIFER LAWRENCE MAGYARORSZÁG JENNIFER LAWRENCE MAGYARORSZÁG JENNIFER LAWRENCE    *****    Minimálbér, garantált bérminimum és szakmai minimálbér 2018 évben - 4 és 6 órás részmunkaidõs foglalkoztatás bére!    *****    Minimálbér, garantált bérminimum és szakmai minimálbér 2018 évben - 4 és 6 órás részmunkaidõs foglalkoztatás bére!