| Úgy is fogalmazhatnánk, a környék teljes mértékben lázadónélkülivé változott, s csak egy földön felejtett, kiürült festékszórós palack utalt arra, hogy nem is olyan régen ezen a helyen államellenes cselekedeteket hajtottak végre.
Történet arról, hogyan jutott be Ede jegy nélkül
a Petőfi Csarnok területére
1986 nyarán, a Petőfi Csarnokban nagy csinnadrattával került megrendezésre – ki tudja, mi okból – egy bizonyos Király Tamás nevű fiatalember magamutogató, kissé szent öntetszelgése, amit hivatalosan divatbemutatónak neveztek.
Ezt a művész valószínűleg underground dolognak gondolta (mármint a fekete színű, és a praktikusság teljes 1átványával bíró ruhadarabok seregszemléjét, és mint ilyen, jogot formálhatott a lázadás címkéjének viselésére.
Talán ez lehetett az oka, de az is lehet, hogy nem, tény az, hogy az eseményre jelentős számban gyülekeztek a kívüállók: avantgardok (ekkor még így nevezték azt, amit most divatos kifejezéssel alternatívnak titulálnak), darkok, punk stb.
S eljött pár skinhead fiatalember is, akikkel a téren közösen osztottuk meg a bakancs viselésével járó mámor felemelő érzetét.
Közülük Ede volt a legnagyobb darab, s úgymond a legegyszerúbb lélek is, kinek tudathullámzásait sosem zavarta meg a honnan s hová bonyolult problematikája. sem pediglen az életnek, mint olyannak, végső értelme és célja, hanem inkább megelégedett az: „Ez az én söröm. és ha beleiszol, fejbe ütlek!" típusú rusztikus filozófiai mélységekkel.
Edének nem volt pénze belépőre, de be akart jutni a rendezvényre, ezért, határozott ember lévén, cselekvésre szánta el magát.
Célját illetően sokféle taktikát alkalmazhatott volna.
Megpróbálhatta volna kedvességével, s a személyéből áradó kecses naiv bájjal lefegyerezni az ajtónállókat. Kitalálhatott volna szellemes füllentéseket, vagy esetleg a kéregetés ősi, ám jól bevált taktikáját is céljai elérésének szolgálatába állithatta volna.
Ede azonban másképp cselekedett. Egyenes ember lévén határozott elképzelése volt a bejutás mikéntje s hogyanja felől.
Miközben társaságunk – törvényesen bejutva a rendezvény területére – immáron a 2. Műsor nevezetü, abban az időben népszerű, ám meglehetősen semmilyen zenekar langyos tánczenéjét hallgatta, Ede, mint később kiderült, szép kényelmesen megkerülte az épületet, s a szabadtér határát jelentő, cölöpökből ácsolt kerítés tövében megállt, kedélyesen a tenyerébe köpött, majd a tettek mezejére lépett.
Mi ott belül csendben, illedelmesen unatkoztunk, ám egyszer csak meglepő látvány tárult a szemünk elé.
A kerítés tetején megjelent egy kopasz fej, az erőlködéstől némileg kipirosodva, majd egy váll és egy 4-Skins feliratú póló, végül feltűnt egy fehérfűzős bakancs sziluettje, ékes bizonyítékaként annak, hogy Ede barátunk épp a lábát készül átemelni a kerítés tetején, s e cselekedetével reméli elérni a hőn áhított célt: bejutni a rendezvény területére.
Ám nem sokáig űzhette cselszövését a titok sötét leple alatt, mert elszánt igyekezete feltűnt az egyik biztonsági embernek is.
A hatalom bérence feljebbrántotta derekán a nadrágját, majd odasétált a cselekmény helyszínére – ahol időközben Ede, a kultúra iránt tanúsított mohó vágyakozásában odáig jutott, hogy már fél lábát sikerült is átemelnie a kerítés tetején – majd flegmán, de azért számon kérő stílusban felszólt tettek e jeles emberének:
Hát te mit csinálsz ott?!
Ede a válaszadásnak többféle taktikáját is alkalmazhatta volna.
Tréfás hangnemű viccelődéssel megpróbálhatta volna elnyerni ellenfele rokonszenvét, megjátszhatta volna, hogy nem halott semmit, vagy egyszerűen, kerek-perec, megtagadhatta volna a válaszadást a feltett kérdésre.
Ám, mint azt az előbbiekben leszögeztük, Ede egyenes ember volt. Meg sem fordult a fejében, hogy válaszában akár a legcsekélyebb mértékben is letérjen a valóság ösvényéről. Némi levegőt vett, majd pár másodperc tétovázás után az igazság mély, öblös hangon, atavisztikus erővel tört felszínre
lelkéből, s a következő csodálatos mondat hagyta el ajkait:
– Jövök be!!!
Mint amikor Jerikó falai leomlanak, úgy dörgött ez a vallomás az emberek feje fölött.
– Jó, jó, jó... – motyogta zavartan a hatalom bérence, majd fokozatosan hátrálva elhagyta a csatateret.
No, hát ilyennek láttam én a skinheadek jelentős részét a nyolcvanas években. Egyszerűek voltak a végtelenségig-
Ha punk voltál, és egy bandába tartoztál velük, a kabátjukat is odaadták, ám egy ismeretlen punknak a szemed láttára ütötték ki a fogát.
Imádták a bunyót. Képesek voltak szó szerint vérfürdővé alakítani egyes koncerteket, de ugyanezek az emberek másnap esetleg elmentek bújócskázni a Gellért-hegyre.
Ede barátunk egy alkalommal hetekig sértődötten duzzogott, s nem állt szóba a barátaival, mert a Bubó (az 1988-as hírhedt Dudás-perben másodrendű vádlott), a KisHitler meg a Caca egy bújócska alkalmával nem volt hajlandó előjönni, pedig Ede már háromszor is bemondta, hogy: ipiapacs, mindenki előjöhet.
A Fater Klub
A téren töltött délutánok általában egy kellemes koncert meghallgatásában csúcsosodtak ki. Ez idő tájt kezdte meg működését egy új intézmény, mely a Fater Klub nevet viselte. Ez volt az a hely, ami valóban punk-klubnak volt nevezhető, s ha nem tapasztalom saját szememmel, talán el sem hiszem, hogy ilyesmi létezik.
Korábban is számos kultúr- és művelődési házban volt lehetőség punk-koncertek rendezésére (például a Kassák Klub adott otthont a Trottel, a Psycho, a Revue '86 fellépéseinek, vagy a Ráday Klubban, illetve Budán, az FMH-ban lépett fel a Marina Revue és a Tizedes meg a többiek), de Fater Klub gyökeresen más volt. A légkör leginkább egy Rejtő Jenő elbeszéléshez volt hasonlítható, ahol is épp az alvilág krémje gyült össze egy kis esti késelésre. Oda nem illő be nem tehette, s nem is merte betenni a lábát. A belépő jelképes volt, de mindennapos volt az alábbi párbeszéd:
– Mennyi a jegy ára?
– Harminc forint.
Figyelj, Konstantin, van ötven forintunk , és vagyunk kilencen……….
Bennt aztán folyt a kötetlen társasági élet, amin persze rajta hagyta kézjegyét a punk-skinhead ellentét. (Történtek persze összefogási kísérletek, állítólag még Sotár is részt vett abban a formációhan. melynek legendás sorai így hangzottak: ,Punk vagy skinhend nem számít, cigányt, rendőrtelhárít.)
Egyik legkedvesebb élményem ezen a téren a ZEF-QSS közös zene est. Konstantin (a szervező) nemigen használhatta az eszét amikor ezt a közös fellépést kiötlötte. A ZEF (Zivatar Előtti Fűlledtség)
(Jányi Tamás (Apu): gitár, Bana Robi: dob. Kreisz György: basszus. Győzőke gitár
1987 végén feloszlik)
– Ványi zenekara – IO zenét játszott, s törzsközönsége a klasszikus hentes-kinézetű arcokból állt, míg a
QSS, mint köztudott, az egyik legismertebb punk-zenekar volt. A müsoros est vége felé azon kaptam magam, hogy a falhoz lapulva tapogatózom a kijárat felé.
Az történt ugyanis, hogy a közönség időközben durcás arccal, de sörösüveggel a kezében, heves testgyakorlásba fogott, míg az élelmesebbek – kik bolondok lettek volna eltékozolni az üvegbetét díját – igen ötletesen a székek lábait kezdték tördelni, s találomra hozzávágták az első szembejövő fejéhez.
A mozdulatlan testeket a mentő elszállította.
Másik kedves emlékem a Fater Klubbal kapcsolatban egy Auróra koncerthez fűződik. A nevezetes zenekar ekkor nem volt még az a butácska, enyhén nevetséges kis társulat, mint manapság, s többévi szünet után ez idő tájt kezdték újra a zenélést.
A fellépés mindenestre eseményszámba ment, s nagyszámú nézőközönség gyűlt össze. E népes tábor természetesen heves ellenérzést váltott ki az utca gonosz lakóiból, akik az ablakpárkányon könyökölve, hangos megjegyzéseket téve fejezték ki rosszallásukat, s mindezt különös arcjátékkal kísérték. A bátrabb lakótársak - mármint a felsőbb emeleteken lakók – nem átallottak hadonászni, illetve csúfolódni az ártatlan nézőkön. Csoda e, ha néhány szeleburdi, kit már igencsak bosszantott ez a folytonos zaklatás, elégedetlenségében nemtetszését fejezte ki, s érveinek súlyát néhány féltéglával igyekezett alátámasztani.
Szóval, mint mondottam, nagyszámú kíváncsiskodó gyűlt össze, úgyhogy alig fértünk el a szűk teremben.
Jómagam is ott álltam a tömegben, s kéjes arccal figyeltem a műsort:
– No, most megkapják azok a mihaszna bolsevikok! – nyugtáztam elégedetten.
Pár percig elábrándoztam saját hősiességemen, mígnem egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a zene valamiért hirtelen abbamarad, s mindenki rohan a kijárat felé, kezét a szája, illetve az orra elé szorítva.
Értetlenül néztem körül:
– Miért nem szól a zene? Az emberek miért a kijárat felé szaladnak, mikor a látnivaló nem arra van?! Talán nem tetszik már nekik ez a fajta muzsika? Megunták volna? És miért szorítják arcuk elé zsebkendőjüket? Hirtelen mindenki náthás lett, vagy talán más egyéb oka van mindennek? – tódultak ajkamra a kérdések, melyekre szerettem volna mihamarabb választ kapni.
– Könnygáz! – ordította a fülembe valaki, majd hozzátette:
– Itt vannak a zsaruk! – Azzal megindult a kijárat felé.
Én is sebtében követtem, s nagy nehezen kijutottunk a friss levegőre. Mindenki az eseményeket tárgyalta. A sarkon rendőrautók álltak. A napvilágra hozott adatok szerint a koncert azért maradt félbe, mert valami különös okból kifolyólag - noha az egész utcában égtek a lámpák – a klub területén érthetetlen módon áramszünet állt be.
És, hogy a rendőrség közbeavatkozására végül is voltaképpen mi szükség volt, s ez miképpen tudta volna esetleg holmi rejtélyes úton-módon megszüntetni az áramszolgáltatás hiányát, arra a mai napig sem derült fény kellőképpen.
Muter Klub
A Fater klub – hála az előző fejezetben leírt események kissé túlzottan gyakori előfordulásának – nemsokára bezárta kapuit, ezáltal pontot téve egy nagyszerűen múködő közösség öntevékeny és csoportos elfoglaltságára, s persze azokra az aktákra, melyek a klub fennállásának pár hónapja alatt megteltek a környékbeli lakók feljelentéseivel. Ám a szellem szabad szárnyalását nem lehetett holmi adminisztratív eszközökkel elfojtani.
Nem sok idő kellett, s a lázadás újra felütötte a fejét – ezúttal az elbúvölően csúnya városrész – Kőbánya szívében. Maga a hely a Pataki István Művelődési Központ tulajdonát képező apró helyiség volt a Halom utcában.
A klubot – mintegy jelzésül arra vonatkozólag, miszerint egyenes ágon folytatni kívánja a Fater Klub hagyományait – Muter Klubnak keresztelték.
Szellemi anyja egy Pető Aranka nevezetü punk-lány volt, aki egy olyan dolgot hozott létre, ami úgy gondolom sem előtte, sem utána nem müködött Magyarországon.
Így utólag – majd tizenöt év eltelte, s a körülmények megváltoztatása után - képtelen vagyok kellően érzékeltetni azt a légkört, s az az igazság, hogy aki ilyet nem élt át, annak számára ez átérezhetetlen dolog.
Képzeljen el az Olvasó egy helyet, mely oly apró, hogy szinte megbúvik a háromemeletes házak erdejében. Az ajtón belépve minden a hetvenes évek kultúrház-hangulatát árasztja. Kis terem, hátul székek, az előtérben pedig szabályos dobogóval ellátott szabályos színpad, valódi hetvenes évekbeli recsegő deszkákkal. A falat az abban az időben szinte kötelező zöldes árnyalatú olajfesték borítja, lambéria WC, mosdó. Ez a punk hely!
Nem úgy, mint évekkel később a Fekete Lyuk, ahol lázadás és a szembenállás kellékeit előre szolgáltatta a rendezőség különféle ábrák és feliratok formájában. melyekkel
falaktól az illemhelyig mindent beborítottak. Mi értelme a megbotránkoztató megjelenésnek egy olyan helyen, ahol elvárják a megbotránkoztató külsőségeket, s egy egész intézmény létesül ennek kiszolgálására?
Mindenesetre a Muter Klub ettől (is) volt nagyszerű. A durva megjelenés. a torz zene, s az egészen a tiltott jellege félelmetes kontrasztot nyújtott a jellegzetes szocreál hangulattal, amit a hely, a környék, s persze maga a korszak árasztott magából.
A klubot magunknak csináltuk a csináld magad!" elv alapján.
Elmondok egy példát.
Szombat volt, így hát elindultunk a Muter klubba. Hova is menjen az értelmes ember máshová? A pénzt azonban elittuk, így a belépőre már nem maradt egyetlen árva fillér sem. Ácsorgunk a bejáratnál, s közben folyik az egyezkedés:
– Aranka nincs pénzünk.
– Figyeljetek, azért valamennyit kerítsetek elö. Legalább egy húszast.
(Voltunk körülbelül hatan.)
– Figyelj, Aranka, az az igazság. hogy nincs semmi.
Szegény lány végignézett rajtunk, majd némi töprengés után meghozta a döntést:
– Rendben, de akkor felléptek.
Igazán nem akarom misztifikálni, de egyetlen szó illik erre leginkább: punk.
Amúgy ez az eljárás végül annyira általánossá vált, hogy kezdtünk elpofátlanodni.
– Aranka, ma sincs pénzünk, de fellépünk helyette! – jósoltuk bíztatóan, amint vagy tizenketten becsődültünk a terembe.
Már kint, a bejárat előtt elhatároztuk. hogy az a néhány ember, aki már elitta a pénzét, de semmiképpen sem akar kimaradni a várhatóan kellemes kikapcsolódást ígérő aznap esti programból. jobb híján zenekart alapít.
Így született meg például a Zsirgid Bergeny nevet viselő nem túl népszerű formáció – az egyik alapító tag a többség kétkedő hümmögése ellenére, váltig kitartott azon álláspontja mellett. hogy ilyen néven közismert egy grúz népmesei hős melynek műsora abból állt, hogy amíg valaki fennhangon olvasta a mikrofonba az aznapi Népszabadságot, addig a maradék legénység azzal hangoskodott, ami épp a keze ügyébe került.
Mellesleg a Muternek híre volt az egész országban, sőt még külföldről is érkeztek zenekarok. Fellépett itt az akkori punk szine-java: QSS. Auróra, Lenin körút. Kazány' Kisangyal. Mumin. Leukémia, Seduxen stb. Feljött Egerból Kizárt Dolog. Ajkáról a Barátság Kőolajvezeték, illetve Szekszárdról a Pink Panthers.
Ez utóbbi emlékezetes élmény volt a rendezvény összes szemtanúja részére. A zenekar tagjai nem szerették a körülményes körmondatokat, a filozófiai mélységű aforizmákat, de még a zaftosan káromkodó kocsmárosok felesleges cicomáitól is mereven elhatárolták magukat. Az énekes - egy jó
nagydarab parasztgyerek – nemes egyszerűséggel minden jelenségre határozottan kijelentette: „A gecibe!!!". És mindezt cselekedte makacs, mindenre elszánt kitartással és vasszor
galommal-Talán ő maga sem vette észre, mennyire szavajárása lett ez a kifejezés, s miután a jó egyórás koncert leforgása alatt körülbelül ötszázadszor ejtette ki ajkain a bűvös szavakat, s immáron a fél terem gurult a röhögéstől, az egyik leleményes hallgató a közönség soraiból, kihasználva a két szám közti rövid szünetet, felkiáltott a színpadra:
– A gecibe!!!
Az énekes (a nagydarab parasztgyerek) ezen igen elámult, majd a kiabáló felé fordult, s mint mikor a híres professzor bíztatóan int az egyetemi hallgatónak, jóváhagyólag biccentett felé, mondván:
– Jól mondod; a gecibe!!!
Aznap hazafelé mindenki ezen szórakozott. Hol innen, hol onnan röppentek fel a tréfás megjegyzések:
– A gecibe, de éhes vagyok!
– Kijön a 32-es busszal, a gecibe?!
Ám az élet nem volt mindig ilyen vidám s felhőtlen, hisz a punk-skinhead ellentét talán 1986-87 környékén tombolt a legdurvábban. Ez országos – nemcsak a Muter Klubra korlátozódó – jelenség volt.
A leggorombábbak a hírhedt „óbudai arcok" voltak, mint például Zalaváry, Csucsu, vagy a híres-nevezetes Dudás.
Dudásék néha lejártak a Muterbe is békétlenkedni. Egyik látogatásukra ma is világosan emlékszem Az eset kiváltó oka a szóbeszéd szerint a következő volt. Sotár, a kőbányai pukok vezére, társaságban, tanúk füle hallatára többször is kijelentette:
– A kopaszok hülyék!
Ezt az álláspontot Dudás, az óbudai skinheadek vezére igen nehezményezte, ezért büntető-expedíció kiküldésére határozta el magát. S lám, az egyik borús novemberi estén bakancsok zöreje verte fel a békés Halom utca csendjét.
A közeli bokrokban csöndesen részegeskedő néhány punk lélekszakadva jött a hírrel:
– Jönnek a kopaszok!!!
Többen is legyintettek:
– Ugyan, Perec, ne izgasd fel magad. Megint sokat ittál. Tedd le azt a Hubertust, és nézd szépen a műsort.
A színpadon éppen mi, vagyis a Kisangyal kezdte a műsorát. Szokás szerint nem volt pénzünk a belépőre, s így vállaltuk egy rövid fellépést. Slágerszámunk, a „Bárcsak háború lenne már!" előadásába fogtunk éppen, amikor berobbant a bejárati ajtó, s a kopaszok pillanatok alatt elözönlötték a termet. Dudás belépett, elégedetlenül körülnézett, majd cselekvésre szánta el magát.
El tudom képzelni, mi játszódhatott le a tudatában. Nem elég, hogy holmi „Sotár" miatt kénytelen volt órákat buszozni a városon keresztül, hogy a messzi Óbudáróí Kőbányára érjen; nem elég, hogy itt van körülötte ez a rengeteg piros meg kék hajú szedett-vedett huligán; akkor ráadásul ezek ott a színpadon még idegesítik is ezzel a szörnyű csörömpöléssel.
Nem, ezt az ő galamblelke már nem tudta elviselni. Fölugrott a színpadra, s olyat rúgott az éppen éneklő Pénisz gyomrába, hogy a müsor, úgymond, azonnal félbeszakadt. Én már csak arra lettem figyelmes, hogy hirtelen leáll a zene, s társaim szerteszéjjel gurulnak körülöttem.
A skinheadek amúgy azután már nem foglalkoztak velünk, Sotárt keresték nagy elszántsággal, de nem találták, mivel az fogott egy tekintélyes méretű konyhakést, s bezárkózott vele az irodába.
Az emberben ilyenkor óhatatlanul is egy tudathasadásos dilemma mozog: Szóljon a rendőrségnek? – hiszen mi azokat is utáljuk! Különben is, egy punk kihívjon valakire rendőrt? Abszurdum! Másrészről viszont valamit csinálni kellene ezekkel az állatokkal...
Amúgy mellesleg sok bajunk volt a rendőrséggel is. Emlékszem, épp november hetedikére esett az a kis vidám epizód, mely a mai napig elevenen é1 emlékezetemben.
Éppen jöttünk ki a Muterból, vidáman és kedélyesen – ahogy ez már reánk jellemző volt -, s amint a Pataki István Művelődési Központ melletti parkban haladtunk, tekintetünk megakadt a november hetediki emlékművön, pontosabban annak talapzatán, mely telis-tele volt aggatva holmi koszorúkkal, virágokkal meg effélékkel. Ez már sok volt nekünk. Nem elég, hogy azok a pofátlan bolsevikok pont oda építik a vacak emlékmüvüket, amerre egy szerencsétlen punkzenekar éppen hazafelé igyekszik, akkor még ráadásul tele is biggyesztik mindenféle élénk színű, rikító szalagokkal és csokrokkal, hogy az embernek bántsa a szemét!
No, de majd megmutatjuk mi ezeknek! – fogadkoztunk, azzal nekiálltunk szétszórni a csokrokat és koszorúkat. A rendőrök azonban élhettek a gyanúpörrel (valószínűleg ki volt adva a felsőbb utasítás, miszerint minden r nagyobb emlékművet figyelni kell), mert alighogy belefogtunk, rendőrautók fékeztek le mellettünk hangos csikorgással, s körülfogtak bennünket. Kopasznak, valamint „Cipői becenevű ismerősünknek még idejében sikerült kereket oldaniuk – láttuk, amint lóhalálában szaladnak a buszmegálló irányába, s eltűnnek a sarkon -, mi azonban tehetetlenül álltunk a rendőrök gyűrűjében.
– Hát maguk mit csinálnak itt? – lépett hozzánk egy nagydarab, feltűnően rendőr kinézetű rendőr, miközben kezével fegyvere körül motozott.
Zavartan álltunk, majd hosszabb hümmögés után kiböktük a választ:
– Mi csak a virágokat akartuk megszagolni...
– Úgy, szóval a virágokat... – folytatta a vallatást a szúrós tekintetű nyomozó.
– Akkor viszont miért volt szükség leszedni az emlékműről? - kérdezte, miután bizonyítékképpen a kezeinkben lévő foszlányokra mutatott, majd hozzátette: – No, halljam a választ! Magyarázzák meg, ha tudják!Azzal elégedetten kihúzta magát, s a keresztkérdések nagymesterének stílusában megismételte a kérdést:
– No, hát akkor? Halljam, minek is kellet maguknak ez a virág?!
Rövid szünet után szerényen, szinte kedvesen jött a válasz:
– Édesanyánknak szántuk csupán...
Amúgy komolyabb következménye nem lett az esetnek
(noha lehetett volna); felírták a nevünket és hazaengedtek.
A történethez még hozzátartozik, hogy azért Kopaszék sem úszták meg olyan könnyen. Noha idejében elkaptak egy érkező autóbuszt, és sikerült felpattanniuk rá, az egyik rendőrautó a busz nyomába eredt, és még jó darabig makacsul követte a járatot, mígnem végül is az Éles-sarok környékén hirtelen megunván a cécót, váratlanul elkanyarodott az ellenkező irányba, Kopaszék nem kis megelégedésére.
Voltak azonban más, rendőrséggel , kapcsolatos élményeim is. Megesett, hogy fegyverrel kísértek az őrizetes cellába (Nem volt nálam személyazonossági igazolvány, ennek ellenére telefonfülke előtt mertem várakozni az aluljáróban),' ám helyhiány miatt azok részletezéséről le kell mondanom.
Maga a Muter Klub 1988 tavaszáig működött. s hogy végül is a pénzhiány, a lakók feljelentései, vagy más egyéb vetett véget a működésnek, arra már nem emlékszem.
Aranka ugyan pár hónappal később még megpróbálkozott újpesten egy klub megszervezésével, de az „Új Muter Klub" nem lett hosszú életű. Az akkoriban kapuit megnyitó Fekete Lyuk elszipkázta a közönséget, és amúgy is más szelek kezdtek már fújdogálni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
