| Éhes ingovány
Az egyetlen magyar punk-film. Története a következőképpen alakult.
1987 őszén Aranka, a Muter Klub társalgójában szokatlan felhívást intézett az összegyűlt törzsközönséghez:
– Van kedvetek szerepelni egy filmben?
Csodálkozva néztünk össze:
– Dehogy van! Micsoda hülye kérdés?!
– Arról lenne szó, hogy van egy fiatal rendező ismerősöm, aki punkokat keres egy filmhez. Rengeteg ingyen pia van – tette hozzá magyarázatképpen. – No, nincs kedvetek?
Csodálkozva néztünk össze:
– Hogyne lenne! Micsoda hülye kérdés?!
A megbeszélt napon körülbelül harmincan gyültünk össze, s indultunk a megadott helyszínre, mely egy tizenegy-emeletes házakból álló lakótelep volt, pontosabban az egyik ház tetőrésze. Oda kellett felmásznunk.
A müvészi koncepció roppant egyszerű volt.
Adott egy rakás punk, akit összecsődítettek egy épülő toronyház tetején, ellátták őket töménytelen mennyiségü szeszkészítménnyel, borotvával, hajfestékkel, zenét szolgáltattak nekik, s lesték, mi sül ki belöle. Az eredményt pedig filmre vették.
Az eseményeket megjósolni nem volt szükség túl erős fantaziára. Ha eszembe jut, ma is csodálkozom, hogy akkor ott nem halt meg senki.
Az ingyenes alkoholmennyiség azonnali elfogyasztása után kezdtük jól érezni magunkat. Kedélyesen lökdöstük egymást a szakadék széle felé, s vidáman ugráltunk erre-arra, a gondtalan ifjúság felhőtlen mámorában. 'Talán egy picit hangosabbak lehettünk a kelleténél, ugyanis kisvártatva észrevettük, hogy alul nem kis számú nézőközönség gyűlt össze, kíváncsi tekintetek fordultak az ég felé.
Mikor erre felhívta Kopasz figyelmemet, roppantul megörült a dolognak.
– De jó! – kiáltott fel. s örömömében tapsolt egyet. – Így legalább nem vész kárba az a rengeteg üres üveg, hanem feltudjuk használni szépen, hasznosan.
– Én is ellenzem a pocsékolást! – jelentettem ki precízen, majd mutatóujjamat tekintélyparancsolóan a magasba emelve, tekintetemet a tetterős Kopaszra függesztettem, aki a fiatalság tüzétől fütve azonmód intézkedni kezdett.
– Hozd csak ide Durbints. az üres sörösüvegeket! – indítványozta. – Látod ott lent azt a kalapos járókelőt. aki olyan kíváncsian tekintget felfelé? Próbáljuk meg eltalálni!
Így két legyet üthetünk egy csapásra: hasznosítjuk a felhalmozódott üvegfelesleget; s egyúttal remek szórakozást nyújthatunk magunknak. Az indítvány lelkes fogadtatásra talált a jókedvű társaságnál.
A filmbe körülbelül öt percnyi részt vágtak bele a velünk felvett jelenetből, s látható rajta számos zenekar tagsága is; így a majd teljes Kisangyal, Ági a Muminból, Hari a Leukémiából, s Barangó (QSS) is ott volt valahol, bár a kamera nem mutatja.
A rendező, Ács Miklós, valódi punk-filmet készített, melyben nyoma sincs a külsőségeknek, ellenben elviselhetetlen mennyiségben árasztja magából az emberi butaságot.
A „történet" elég homályos szálon fut. Két tizenéves barátnő egy– délutánját ábrázolja, s eközben igyekszik kidomborítani a szereplők – s a film alkotója szerint az egész női nem – ostobaságát és korlátoltságát. A jeleneteket képsorok szakítják meg, melyeken mérsékelt szellemi kapacitással rendelkező fiatal hölgyek mondanak egy-egy idézetet a kamerába. Ezek átalában elvont értelmetlenségek, és nem sok közük magához a történethez. Az alkotás" főszereplője maga Aranka. aki a történet végén jól ellátja a baját az egész kompániának.
A filmben a rendező is megszólal, és kifejti a véleményét a művészetről, a világról. meg persze a nőkről általában.
Zenei betetkent pedig hazai és angolszász punk zenék szerepelnek, mint például a Dead Kennedys, a Crass, a U.K. Subs. a QSS, a Kisangyal, a Mos-oi és a Marina Revue.
Amúgy mint film, hihetetlenül vontatott és unalmas, szinte azt is mondhatnám: élvezhetetlen, de azt hiszem, ez egybevág a rendező elképzeléseivel.
A fiatal pár a megható ceremónia után, taxival utazik haza. A kötet irója személyesen volt jelen a csodálatos szertartáson, s jókívánságai mellé – nászajándékképpen - egy doboz igen ízletes babfőzeléket nyújtott át a boldog párnak.
Minthogy a Muter Klub bezárta kapuit, hirtelen megszűntek az állandó fellépési lehetőségek. Pont, amikor a zenekar – úgy éreztük – művészileg a csúcsra jutott. Több vadonatúj számuunk is volt. Ekkor születtek a „Turista'', a „Kép a falon "és a.,Kárpát-medence"halhatatlan sorai.
És hogy a helyzet még sötétebb legyen, maga a zenekar léte is veszélybe került, ugyanis mind Pénisz nevű énekesünk, mind Bánki, a második szólógitárosunk bejelentette kilépését
– Csapás csapás hátán! – sóhajtotta Szomszéd csávó nagy búsan, amint a próbahely felé vettük megtört lépteink irányát.
Ez idő tájt Perec nevű ismerősünknél a nyári konyhában gyakoroltunk de előtte próbáltunk már Csillaghegyen: a Pesti Mese nevezetű ska bandával, azelőtt meg egy rákospalotai kultúrházban is.
Noha a csapat egységén ütött rést úgy-ahogy sikerült befoldoznunk Gomba személyében, aki a Mumin mellett ideiglenesen elvállalta a Kisangyalban is az énekesi posztot, a hangulat igen komor volt. Igazság szerint nem volt kedvünk semmihez, csak lógattuk az orrunkat.
A válságjelei egyre inkább kezdtek kibontakozni.
Kopasz, a zenekar basszusgitárosa, egy idő óta teljesen felhagyott azzal a remek szokásával, hogy hajába itt-ott rikító színű csíkokat fessen, s a korábban öltözéke állandó és elengedhetetlen kellékének számító láncokat is léptennyomon otthon felejtette, s így az utóbbi hetekben egyetlen igazgatói intőt sem sikerült besoroznia gyűjteményébe.
Gomba, akinek megvolt az a kedves szokása, hogy Cipó becenevű pajtásával minden évben legalább kétszer-háromszor felgyújtotta a zuglói Körvasút-sor tövében elterülő grundot, most hirtelen felhagyott a hagyományok ápolásával. s a környék lakói lassacskán unalomról kezdtek panaszkodni.
Arról nem is szólva, hogy a helyi tűzoltoság így egy idő óta ingyen kapta a fizetését.
De amikor Szomszéd csávó a következő próbára bördzseki helyett kardigánban érkezett, tudtam, hogy elérkezett a vég kezdete.
Mint holmi Deus ex machina, futott be ekkor Kopasz.
Belépőjét figyelve rögtön tudtam, hogy történt valami. Léptei erőtől duzzadva kopogtak a betonon, bakancsa frissen fényesítve, s a kabátját egy vadonatúj G.B.H. jelvény ékese tette.
Áhítattal lestük.
Megállt a terem közepén, pillanatnyi hatásszünet tartott, majd röviden csak ennyit mondott:
Amint azt megtudtuk, Kopasz egy buliban összeismerkedett holmi német punkokkal, s miután pár dalt végighallgattak a kazettánkról, meghívták a zenekart egy koncert erejéig Berlinbe, egy foglalt házba.
(Csak a tájékozatlanok kedvéért mesélem el, hogy a foglalt ház egy olyan íntézmény, ahol a lakók az állam részére nem fizetnek lakbért egy vasat sem, ingyen használják a vizet, az áramot és a fűtést, koszt és zajt csinálnak, zavarják a környéken lakók békés életét, s mindezekért cserébe, ellenszolgáltatásképpen, dalokat írnak az állami önkény és kizsákmányolás ellen.)
Lázas készülődés lett úrrá rajtunk. Mindenki a pogygyászával volt elfoglalva. Összeállítottunk egy listát a legszükségesebbekről, s megmutattuk a többieknek. Átnéztem Kopasz listáját: harminc üveg sör, két tubus hajfesték, baszszusgitár, térkép.
Rosszallóan csóváltam a fejem:
– Hülye vagy?! Minek neked térkép? Zenélni megyünk, nem kirándulni!
Kiváltottuk a teljes évi valutakeretünket, s a megadott napon felszálltunk a Nyugati Pályaudvaron a Balti-Orient Expresszre.
Utazunk!!!
Leírhatatlan érzés kerített hatalmába mindannyiunkat, miközben az ismerős táj lassan elsuhant mellettünk. Elégedetten dőltünk hátra a kupéban, amely kissé szüknek bizonyult, ugyanis néhány kedves ismerősünk úgy döntött elkísér bennünket kalandos utazásunkra.
Jókedvüen teltek az órák, ami némileg érthető is, hisz mindannyian Kopaszhoz hasonló alapossággal készültünk fel a nagy útra. Jókedvünknek a Csehszlovák állam elnyomó szerveinek zsarnok parancsuralmi önkénye vetett véget.
Holmi vámvizsgálat ürügyén betódultak a kupéba, és nem elégedtek meg azzal, hogy miattuk elrontottam a »Mindenki tetű az MNK-ban!" című kedves kis sláger refrénjét- amit teli torokból és mély átérzéssel tolmácsoltam a lelkes publikumnak, hanem a poggyászunkban kezdtek turkál
és mindenféle papírokat követeltek.
Az persze nem érdekelte őket, hogy a bakancsunk milyen szépen csillog a vadonatúj bokszrétegtől; hogy a taréjunk frissen van nyírva és festve; és hogy a baráti kör összes biztosítótüje és jelvénye a kabátunkat ékesíti!
Nem, ez őket egyáltalán nem érdekelte, csak ostoba kispolgári hivatalnokszemlélettel egyfolytában azon lovagoltak, hogy a Szomszéd csávó nem tudta felmutatni az útlevelét!
Nagy dolog, otthon felejtette szegény!
Ki tud minden szamárságra odafigyelni, mikor annyi apróság van, amit egy ilyen út előtt gondosan, minden részletre ügyelve, a felelősség teljes súlyát átérezve, halaszthatatlanul el kell intézni – bakancsfényesítés, hajnyírás, italfélék beszerzése, a megvásárolandó punklemezek listájának összeállítása – nem csoda, ha az ember elfelejt valamit.
Ám hiába magyarázkodtunk kézzel-lábbal, az önző hivatalnoksereget az ilyesmi egyáltalán nem hatotta meg, mire felocsúdtunk, a vonat már robogott is tovább, csak sajnos a zenekar gitárosa nélkül, aki ott maradt egy idegen ország ismeretlen állomásán, egyedül, részegen.
Berlinbe érve kissé kijózanodtunk. Ehhez Szomszéd csávó elvesztésén kívül némileg hozzájárult a szocialistarealista építészet megkapó csúcsteljesítménye, az Alexanderplatz puszta látványa is.
Ott álltunk a megadott helyen, a megadott időpontban, s vártuk, hogy a kopasz állítása szerinti helyi összekötő felbukkanjon.
Két és fél óra ácsorgás után kezdtünk némileg bizalmatlanok lenni, s úgy a negyedik óra tájékán a következő ámde frappáns megállapításba sűrítettem azokat a kételyeket. amelyek egy idő óta mindannyiunkban ott m(;.nszkáltak:
– Hm. Valami itt nem stimmel.
Vagy Kopaszjegyezte meg rosszul az idopontot, vagy a helyi összekötő felejtett el kijönni elénk: ezt utólag már alaposan nem lehetne kideríteni. mindenesetre tény. hogy a kelet
berlini punk-társadalom nem sok figyelmet fordított érkezésünkre.
Nem így a helyi kopaszok, akiknek rögtön feltünt kis csoportunk. Nem messze tőlünk ácsorogtak, s ahogy létszálltuk egyre gyarapodott, egyre laposabb pillallantásokat küldözgettek felénk.
Ismét csak én voltam az, aki tömören, ámde frappánsan egy mondatba sűrítettem össze azokat a gondolatokat és érzéseket. amelyek egy idő óta mindannyiunkban ott motoszkáltak:
– Szerintem tünjünk el innen!
A javaslat élénk helyeslést váltott ki kis társaságunk tagjaiból. Felkerekedtünk, s haladéktalanul megindultunk a Metro irányába.
Mivel aznap még egy falatot sem ettünk, s a szemünk már kopogott az éhségtől, úgy határoztunk, mindenekelőtt elintézzük a legszükségesebb bevásárlásokat.
Az útnak erről a szakaszáról csak homályos emlékeim Vannak.
A nagy összevisszaságból mindössze a nyugat-berlini vámosok gyanakvó arcát, illetve a különféle lemezboltokban, illetve Nlartens-shopokban való ácsorgás fárasztó unalmát tudom felidézni.
Ebbe a nagy letargiába maximum a kopaszok elöli, újra meg újra megismétlődő. izgalmas menekülések vittek némi színt.
Estére azonban helyzetünk válságosra fordult.
Noha mindannyian jelentős mértékben gyarapítottuk földi vagyonunkat – jómagam például ettől a naptól fogva a Black Flag: Damabed; a Crass: Penis Envy, a Stranglers: La Folie, a Falj: Bead sinister és a Dead Kennedys: Frc°sh fruít far rotor; vegetables című albumainak büszke tulajdonosának nevezhettem magam – mégis némi bizalmatlansággal tekintettünk a jövő felé. Szállás, pénz, nyelvtudás és kellő helyismeret nélkül bizonyos mennyiségü szkepticizmussal viszonyultunk ahhoz, hogy tóvább élvezzük a turizmus nyújtotta örömöket.
Ismét csak nekem jutott az a feladat, hogy tömören, de frappánsan egy mondatba sürítsem azokat a gondolatokat, amelyek egy idő óta ott motoszkáltak mindannyiunkban:
– Szerintem menjünk haza.
Ám a hazajutás sem ment olyan könnyen. Felfedettük ugyanis, hogy míg nyugati valutával igen fukar kézzel bánt a kommunista pártállam, addig az NDK márkával bezzeg nem takarékoskodott. úgyhogy bőven el voltunk látva.
Amint azonban tekintetünket végighordoztuk az ürességtől szinte kongó boltok kirakatain, az igazi német alapossággal felhalmozott konzervdoboz-hegyeken, tudtuk, nem ez az, amit valójában keresünk.
Rövid tünődés után megint én voltam az, aki tömören, ámde frappánsan szavakba öntötte mindannyiunk közös óhaját
– Vegyünk piát!
Javaslatomat lelkes ováció fogadta.
Később, a vasútállomás büféjében, némi feltűnést keltettünk, ugyanis az élelmes Kopasz, miután figyelmesen átböngészte a kínálatot, elégedetten hívta fel figyelmünket a következő tételre: Gin tonikkal: 1 márka 20 pfennig.
Az ámultan figyelő személyzet legnagyobb döbbenetére kitett a pultra egy százmárkást, majd hanyagul így szólt:
– Egyenlőre kérünk szépen ötven pohárkával.
Sötét éjszaka lett mire – az előbb leírt eseménysor többszöri ismétlődése után - felkászálódtunk a lassan bedöcögő szerelvényre, s végre elindultunk haza.
Epilógus
A Kisangyal 1988 végén – nem sokkal az előző fejezetben leírt, kissé balul sikerült németországi kiruccanás után – feloszlott. Egv darabig még elszántan próbálkoztam. hogy a zenekar romjain létrehozzak egy új formációt. ám a Rohadt Budapest nem lett hosszú életű. Kár, mert voltak igen értékes pillanatai.
Immáron énekesi poszton tevékenykedve. minden erőmet latba vetettem, hogy a két korábbi gitárost, Báiikit és a Szomszéd csávót, együttmüködésre serkentsem, ám fáradozásomat nem koronázta kellő siker. Ma is sajnálom, hogy azokból a remek számokból nem maradt fenn szinte semmi.
Ekkor azonban már 1989-et mutatta a naptár. Küszöbön állt a ,rendszerváltás'. s máról-holnapra új idők jöttek. Különös idők.
A történelem sajátos fintora folytán ezen a tájon valahogy mindig különös idők járják. Az új idők új kérdéseket vetettek fel, melyekre már nem voltak érvényesek a korábbi válaszok. Ezt akkor sokan nem értették. Sajnos még ma is sokan vannak. akik nem értik. Mire aztán megvalósult az álom, s az országból végre kitakarodtak az oroszok, a korábbi földalatti zenéket sikeresen a fogyasztási cikkek szintjére degradálták. E folyamat elösegítéséért külön köszönet illeti meg a Fekete Lyuk nevü szórakozóhelyet, mint az intézményesült és piacorientált lázadás szimbólumát.
Jómagam ezután egy darabig részt vettem az Anyátok munkásságában, – először dobosként, később basszusgitárosként- majd 1991-ben nagy fába vágtam a fejszémet.
Elhatároztam, hogy saját zenekart alapítok, olyat, amely méltó választ ad az új kor kérdéseire. No. de ez már egy következő kötet története.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
